2024. july 3., Wednesday

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Barnának nem volt könnyű megszabadulni a nevéhez illesztett kettős kicsinyítő képzőtől. ,,Barnikázta” az óvó néni – aki az édesanyja gyerekkori barátnője volt, talán ezért is kivételezett vele három éven keresztül –, a közeli ismerősök köréből választott tanítónő, később a tanárok és persze az egész osztály, de sokáig még az iskolán kívüli baráti társaság is. Pedig ő sosem a becenevén mutatkozott be, mégis, mintha rá lett volna ragasztva ez a megszólítás és a vele járó, idegesítően gyengéd bánásmód. Az egyetemi évek hozták a szabadulást. 

– A Székelyföldre mentem főiskolára, földrajz szakra – idézte fel a rég várt fordulópontot a harmincas évei végén járó férfi. – Egy célom volt: minél messzebb kerülni az otthoni, mindenre kiterjedő védőhálótól. Az sokkal kevésbé számított, hogy mit fogok tanulni, illetve a továbbiakban milyen szakmát választhatok a képesítésemmel. Anyumék nehezen egyeztek bele a döntésembe, főleg amiatt, hogy a távozásom nagyjából egybeesett a nyugdíjazásukkal, így még több idejük lett volna rám, mint azelőtt. Végül azonban belátták, hogy hiábavaló minden próbálkozás, vagy elengednek Gyergyóba, vagy elfogadják, hogy nem tanulok tovább. Ez utóbbi lehetőséget még nehezebben dolgozták volna fel, nálunk a családban ugyanis a szellemi gyarapodás volt a legfőbb érték. Így zöldutat kaptam tőlük, és életemben először – tüntetőleg – még abba sem szóltak bele, hogy mit pakolok be a nagy útra, és mit hagyok itthon. Csak az volt számukra biztos, hogy jó pár hétig nem találkozunk.

– Úgy sejtem, te a tipikus egykesorsot példázod – szóltam közbe.

– Téves feltevés – nézett rám elegáns, vékony szárú szemüvege mögül a szabályos arcú, magas férfi. – Van egy tizenhárom évvel idősebb lánytestvérem. Ő már kiskorában igazi lázadó volt, nem is bírtak vele anyuék, így határtalan volt a boldogságuk, amikor negyvenéves korukra végre én, a formálható mintagyerek is ,,színre léptem”. Folyton velem példálóztak, így nem csoda, hogy a nővérem még a huszadik születésnapja előtt lelépett otthonról. Jelenleg Ausztriában él, férje és két gyereke is van, megtalálta a számításait. Interneten tartjuk a kapcsolatot, főleg most, hogy a járványhelyzet miatt nem könnyű az utazgatás. De korábban sem kerestük túlzottan egymás társaságát. Gyerekkoromban sokszor elpáholt, így vezette le a szüleink viselkedése okozta feszültséget, én pedig a legkisebb csínytevés miatt is beárultam. Az egymás iránt felgyűlt indulataink idővel persze erejüket vesztették, de egészen sosem tűntek el. A felszabadító, nagy beszélgetés még hátravan.

– Térjünk kicsit vissza a főiskolás időszakodra – emlékeztettem beszélgetőtársamat a korábban elengedett történetfonalra.

– A székelyföldi kisvárosban senki nem ismert, egyetlen volt osztálytársam sem felvételizett az ottani tanintézetbe, így tiszta lappal kezdhettem az új életszakaszt. A vizsgajegyem alapján jogosult voltam bentlakási szobára. Egyik percről a másikra azon kaptam magam, hogy négy másik fiúval közös az életterem. Túlzás lenne azt mondani, hogy felhőtlenül indult a kapcsolatunk – kacagta el magát váratlanul a férfi, hangosan, felszabadultan –, de idővel egész jól összerázódtunk. Az otthoni kényeztetésnek persze megvolt az ára, az ugyanis már az első percben kiderült, hogy az élcelődésre nem tudok azonnal visszaválaszolni, mint a többiek, és egy lakótársi hátba vágástól még a szemem is könnybe lábad. De lassan mégis sikerült lekaparnom magamról az ,,anyuci kedvence” címkét. Egy ,,becsületes” verekedés hozta meg ezen a téren a változást, attól kezdve minden könnyebb volt.

– Olyan volt ez a bunyó, mint egyféle beavatás? 

– Úgy is mondhatjuk. Egy ártatlan kártyapartival kezdődött, amiből az egyik, rendszerint egyhén spicces lakótársunk kimaradt. Természetesen akkor is volt benne pár ,,légkör”, így ő, amíg mi játszottunk, szünet nélkül kötekedett. Mindenkit sorra ugratott, és engem – mint habot a tortára – utolsónak hagyott. Teljes erőből a játékra koncentráltam, amikor meghallottam a gondolataimból is száműzött becenevet: ,,Barnika, Barnika! Mi van, kislány, hiányzik anyuci?” Magam sem tudom, hogy történt, de hirtelen elborult az agyam, és nekiugrottam a gúnyolódónak. Letepertem a földre, és elkezdtem tiszta erőből püfölni. Az első pillanatban annyira meglepődött, hogy védekezni sem próbált, rövid időn belül azonban észbe kapott, és kamatostul visszaadta, amit tőlem kapott. Utána hetekig alig tudtam mozgatni a bal karomat, az arcomon több kék folt éktelenkedett, és a szemhéjam fölött is volt egy csúnya seb. De megérte minden fájdalom, a lakótársaim ugyanis – akik közül a másik három megdöbbenve figyelte az akciót – elkezdtek magukkal egyenrangú félként viszonyulni hozzám, míg végül egészen összehaverkodtunk. Számomra ez volt a főiskolás időszak legnagyobb hozadéka. Bár végzés után egész más területen helyezkedtem el – programozónak tanultam tovább, és ez is lett a hivatásom –, úgy gondolom, a szakmai boldogulásom szempontjából is sokat számított az otthontól távol töltött pár év, hiszen ott fedeztem fel a bennem rejlő erőforrásokat, ott kezdtem el becsülni önmagam. Mintha a gyermekkorom szabadulószobájához járó kulcsot találtam volna meg abban az ágyakkal és éjjeliszekrényekkel telezsúfolt, fénytelen bentlakási világban. – Pár percnyi csend nyugtázta a vallomást, aztán újra felém villant a divatos szemüveg. 

– Tudod, mi a legfurcsább az egészben? Most már nyugodtan lehet engem a becenevemen szólítani, szelíden viselem, a ,,barnikázás” mögötti tartalmak ugyanis rég jelentőségüket vesztették számomra. De amióta így érzem, mindenkinek csak Barna vagyok. Te érted ezt?


Ez a weboldal sütiket használ

A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató