Rippl-Rónai József: Emlékezések

Idén 170 éve született Munkácsy Mihály. Művésztársa és pártfogoltja írásának részleteivel emlékezünk rá.

Munkácsy Mihály: Zálogház

(részlet: Munkácsy Mihályról)

Munkácsy Mihállyal első sorban kell foglalkoznom. Ő volt az, aki számomra, kezdő művész számára, az érvényesülés útját legelőször igyekezett egyengetni. Lebeszélt a párisi művész-iskolák látogatásáról és felajánlotta a maga műtermét, mert bemutatott dolgaim nagyon tetszettek neki. A nála csinált képeim Amerikába kerültek, legtöbbjük Kleinberger műkereskedő útján. Talán nem vehető a mások érdeklődését kizáró intimitás számba, ha árukat is jelzem. A képek ára gyakran jellemzi a művészi közéletet. A névtelen kezdő művei a nagyhírű mester ajánlatára, vagy a jószemű, tehetséget látó kereskedő jóvoltából és számításából csaknem ugyanazokon az árakon keltek el és vándoroltak képszerető emberek vagy gyűjtők tulajdonába, mint a két évtizedes kitartó küzdelem után nagyobb sikerrel az elismertetés révébe ért művész dolgai. Ötszáz, vagy ezer frankot látszólag szívesen fizettek akkor is egy-egy képemért az emberek. (Hogy ellenmondásba ne keveredjem, gyakran igen keservessé vált anyagi helyzetemnek később bizonnyal többször is tollam alá kerülő ismertetésével, meg kell jegyeznem, hogy ezek az 1000 frankos vételek igen ritkán mutatkoztak s hogy legtöbbször nem tudtam túladni képeimen.) De ebben az eladási dologban az volt a legszebb momentum, hogy maga Munkácsy örült neki legjobban: oly boldoggá tette sikerem, hogy megölelt, megcsókolt és könnyezett örömében. (…)

Irántam való jóindulata és segítő szándéka már bemutatkozásom napján megnyilatkozott. Hangsúlyozom még egyszer, hogy művésznek is legkeresettebb és leghíresebb s a társadalmi életben is rengeteg nagy úr volt akkor Munkácsy. Akárhány jó nevű művésznek is visszaküldte névjegyét, ha meg akarták látogatni. Én is, a névtelen, pénztelen fiatalember, néhány akkor Párisban élő ifjú festő, köztük Kárpáthy Rezső biztatására, valóban csak a „próba szerencse” érzésével, aggodalmak közt, hogy ne mondjam, dobogó szívvel mentem hozzá. Vajon bejuthatok-e egyáltalán? Egy csomó rajzomat, többnyire a müncheni iskolában szénnel kirészletezett aktokat, vittem mindjárt magammal: hátha nemcsak fogad, hátha munkáimat is megmutathatom neki. Miért, miért nem –, „a világ csak hangulat” –, bejuthattam, fogadott, rajzaimat is megmutathattam. A bécsi nagy mennyezet-képének vázlata előtt ült éppen. Honnan jövök, mi járatban vagyok? Üljek le „itt erre a másik székre és nézegessük itt ezt a nagy képet.” Majd hozzak el egyetmást a munkáimból. Hoztam, kérem, máris, kinn vannak a kocsimon. Hát csak hadd lássuk. Kiteregette az összecsavart rajzlapokat, egyenkint, hosszasan nézegette őket. Közben megzavart bennünket egy látogató, kinek névjegyét látva a mester kisietett, bevezette a vendégét, magyarázgatta neki a plafon-kép vázlatát. Engem is bemutatott neki, csak úgy nevem nélkül: egy magyar fiú, aki itt akar Párisban tovább fösteni. „Tudja-e, ki vót ez?” – kérdezte, mikor az az úr eltávozott. Nem én. „Hát ez testvére a mi királyunknak.” S míg én azon a furcsaságon tűnődtem, hogy főhercegek fogadására még egy Munkácsynak is bizonyos izgatottsággal kell sietnie, a mester ismét a rajzaimmal foglalkozott. Talán – aktjaimat nézve s a plafon-képre aktokat tervezve – arra gondolt, hogy a részletekben segítségére lehetnék. Két nagyhírű francia festőt, Benjamin Constant-t és Bonnat-t említettem most előtte, mint akikre továbbképzésem iránt gondoltam. Az egyiket nem ajánlotta, a másiknak meg – Munkácsy mondta – nincs is iskolája. Megértettem s mikor a műterembérlés került szóba, azzal a kérdéssel lepett meg, hogy hát ez – az ő 11 méteres, pompás atelier-je, melyben a nagy Krisztus-ciklust is festette –, nem elég-e kettőnknek? Majd csak megférünk benne – mondta – valahogy, hanem most már – gyerünk enni. És mentünk enni, ma is, holnap is, naponta sokáig. A második napon ugyan meglepődtem azon, hogy az ebédre-invitálás állandósítását a legtermészetesebb dolognak tartja, de, istenem, az ilyesmibe egy szegény fiú, a dúsgazdag házánál végre is belészokhatik. És – „hát aztán különben is ki mondja meg, hogy mi a könnyebb: adni-e vagy elfogadni.”

Adott mást is, nem röstelem elmondani. Később, mikor béreltem magamnak műtermet –, ő hagyta meg, hogy az övéhez lehetőleg közelfekvőt béreljek –, adott belé festőállványt, asztalkát is hozzá s egy kis aquarelles festékdobozt, melyet azóta is mindig használok – olajfestékeknek. Ebből a dobozból festette a tudtommal egyetlen aquarell-képét, azt a colpachi parkrészletet, melyet a Szépművészeti Múzeum rajzgyűjteményében őriznek. Kis értékű dolgok voltak, de nekem becsesek. És nemcsak nekem, egyik-másik más tanítványának is megengedte, hogy műterme felszerelését, egy-egy bútordarabot vagy drapériát – egy-egy szalon-képre vagy interieur-re való ráfestés végett –, használatra elvigyük. Ezeket persze vissza kellett szállítanunk. Még arra is volt gondja, hogy az így kölcsönzött holmiját rendesen a maga emberével, portásával vagy inasával küldje. Szívessége alig ismert határt. Csak így érthető, hogy később is, legnagyobb elfoglaltsága idején is, valahányszor hívtam, mindannyiszor eljött valamely készülő festményemet megtekinteni, korrigálni vagy róla véleményt mondani. (…)

Itt írta egyszer alá kérésemre az Újoncozás és Zálogház című nagyhírű festményeihez készült szénrajzait, melyeket előzőleg emlékül adott. Az egyik képre gondolva följegyzem itt egy az ő csendes humorát igen jellemző megjegyzését. A „Zálogház” egyik női alakjára nézve megkérdeztem: mért nem festett helyette egy szép női alakot, az jobban magára vonná a figyelmet. Életismeretéből vette válaszát:– Azt hiszi – kérdezte – zálogházba járna ez, ha szép volna? Talán igaza volt. De abban már nem volt igaza, hogy ezeket a rajzokat, mint egyáltalán a rajzait, Munkácsy maga, nem becsülte. Amolyan „előtanul-mányoknak” tekintette őket, melyeket eldob az ember, ha kész a festmény. A műterme erkélyéről nyíló padláson, félrerakott, használatlan holmik közt, szakadt állapotban találtam egyszer ezt a két kartont, mikor a magam első műtermébe költözködve engedelmével és biztatására ott a már említett festőállványt kerestem a magam számára. Figyelmeztettem hogy ezek a rajzok ott tönkremennek. „Hát vigye el őket – mondta – ha akarja, nekem ugyan nem kellenek.” És beszélt arról, mi a rajz, mire való az. Az emlékezet támogatója. Mérnökmunka: tervezés. Reggeli: „De hol van még az ebéd meg a vacsora; sőt még arra is áhítozik az ember, ami a vacsora után következik.” Én hát örömmel vittem el a két rajzot „műtermem díszítésére.” Már akkor meggyőződésem volt, hogy Munkácsynak jobbak a rajzai, mint a festményei. Ha rosszat látunk nála, az a „rajzvázlatban” csaknem mindig jó. Sajnos, a két karton később – szorult helyzetemből – a magyar állam birtokába vándorolt s most a Szépművészeti Múzeum legmagasabban fekvő folyosóján, az elszomorítóan rossz Munkácsy-festmények, a nagyon ifjú- és nagyon öreg-kori dolgai közt ad némi enyhületet a temetői hangulatba eső szemlélőnek. (…)

Kitűnő konyhájuk volt Munkácsyék-nak. Nagyszerűen tálalták föl például a kerti patakban fogott pisztrángot. A rákot meg talán sehol másutt nem főzték még jobban, mint az ő konyhájukon. Borsos fehérboros-lében adták az asztalra: úgy tetszett, nincs ennél jobb ízű nyalánkság, sehol, se rák-, se másfajta. És gyakran tálalták, szinte minden nap: Luxembourg vidékén ez nagyon divatos dolog. Az ember végre is úgy beletanult a rákevés módosságába, úgy megügyesedett ebben a vigyázatosságot feltételező mesterségben, hogy azután az asztalszomszédok tányérán is el kellett végezni a ráktisztogatást. A ház asszonya, Munkácsyné, csak úgy, mint jó – kis, öreg – atyja, anyja s a két kis rokonleány is, maga az elképzelhető nyájasság és szeretetreméltóság voltak irányomban.(...)

Egyszer megkérdeztem a mestert, miért nem állít ki a Szalonban. Mert a Honfoglalás kiállítása előtt jó ideig nem vett részt a tárlatokon. Okul a minden piktorok örökös panaszát, egyik képének „rossz akasztását” adta. A Honfoglalást azonban mégis kiállította. Rábeszélték. Nem azért, hogy sikerei legyenek, hanem, hogy a Szalonba látogatókat csábítsanak a nagy attrakcióval. De bizony ez a kép igen nagy hanyatlást jelentett! Érezte ezt a mester is: alig hogy visszakapta a szalonból, átfestette újra. Elég baj, hogy megtette. Ha már előbb se fogadta jóakarattal a párisi kritika, most, mikor ismét kiállításra került, úgy történelmi vonatkozásaiban, mint művészi szempontból alaposan lerántotta. Az első kritikától főleg azért ijedt meg a mester, mert hiszen drága megrendelés volt ez a magyar haza részére. Mint Tisza Lajos gróf meghittjétől, Mikszáth Kálmántól tudom, nem is csak egy-két százezer koronába került. Félt hát, hogy itthon nagy lesz a lárma. Átfestés után tehát kiállította George Petitnél, de az átfestéshez fűzött reménye nem teljesült: nem kapott rehabilitációt. Hiába szaggattatta föl drága pénzért, ezrekért, a plafon ablakait, hogy jobb világítást nyerjen a kép: ő maga is elképedt a hatáson. Idehaza persze mentegették a képet, itt még olyanok voltak a viszonyok, hogy a drága képnek egyben jónak is kell lennie. Legelőkelőbb napilapunkban legelőkelőbb esztétikusunk is cikkezett mellette: idehaza nem volt nehéz megvédeni. Én azonban már akkor is azt tartottam, hogy minél nagyobb a kép, annál közelebb áll ahhoz, hogy rossz legyen… (…)

Itt van helyén említenem, hogy Munkácsy nem szerette Puvis de Chavannes dolgait sem, hogy Manét-t valósággal gyűlölte, és biztosan merem állítani, hogy Degas és Renoir akkor már jelentős nevét még hallásból sem ismerte. Jóformán senkit sem szeretett az impresszionizmus zászlótartói közül, pedig lám, legújabban is a berlini nemzetközi művészeti kiállítások is ezeket igazolták éppen Munkácsyval szemben, amikor éppen Munkácsynak az ő művészi meggyőződéseikhez közelebb álló, korábbi, általa inkább tanulmányvázlatoknak tekintett, de tulajdonképpen komplét, „befe-jezéssel” el nem rontott műveit dicsérte az a német kritika, mely különben Munkácsy művészi jelentőségét úgy kemény szóval, mint hallgatással mindenkor aláásni törekedett. (…)

Életkörülményei közül Sedelmeyer ismeretségére kell rámutatnunk, mint olyan motívumra, melytől a mester művészetének hanyatlása datálható. Amikor Sedelmayer révén Munkácsy vagyoni viszonyai hercegiekké javultak, akkor kezdődik a művészetbeli visszaesése. A Krisztus-ciklus a középpont: a legnagyobb reklámok ideje, de egyszersmind művészietlenség a reprezentálásban. A „Krisztus Pilátus előtt” című nagy festmény érdekében a Rue Rochefoncould-ban, Sedelmeyer háza előtt, úri hölgy szónokol az utcán! Vagy: Mozart képének bemutatásakor Mozart-zene szól a kép mögött – banális ízlésű gazdag nyárspolgá-rok kedvéért. Nem, ez aligha a mester egyszerűbben gondolkodó agyából került ki, vagy ha igen –, annál rosszabb!

Szegény jó mesterem hamarosan oda jutott, hogy képei nehezen készültek: nem ment már könnyen a munka. Nagyon érezhető ez az ő bizonyos, XV. Lajos korabeli alakokat, jeleneteket ábrázoló festményein. (A hanyatlás ez idejében, Párisban és colpachi birtokán ott létemkor esténként írta különben emlékiratait, gondolom, Malonyay Dezső biztatására.) Ebbe az időbe esik nem szerencsés börzejátéka és gerincsorvadásának előrehaladott állapota.

Néha láttam még ezután is Munkácsy házánál egy-egy jóhangzású magyar név birtokosát, járt ott többek közt Szilágyi Dezső, Pázmándy Dénes, Juszth Zsigmond, egy ideig Szomory Dezső, később pedig a két Juszth-imádó fiatal író, Pekár Gyula és Malonyay, nemkülönben Bertha Sándor, a zeneszerző. És sokat hallottam arról is, hogy azelőtt, élete fogytáig, Liszt Ferenc is sokszor megfordult a mester házánál. Hubay is nem egyszer hegedült estélyeken, amelyek igazán szépek voltak. Soha másutt annyi bájos szép asszonyt együtt nem láttam. Ezek voltak azok a bizonyos drága estélyek, amelyeket még a híres Tortoni szolgált ki, így 1889-ben, a nemzetközi kiállítás alkalmával a nyolcszáz magyart is, amikor csak úgy rengett a ház a hemzsegő vendégsereg terhétől. Ezen az estélyen volt talán a legjobb kedvében Munkácsy, nemcsak fütyölt, hanem még a csárdást is legényesen, peckesen járta.

Mi, fiatalok is, meghívót kaptunk a magyar „gulyásvacsorákra” s ezek a vacsorák kitűnőek voltak: a mester jókedve fűszerezte azokat. Ilyenkor volt aztán csak igazi jó magyar ember: rendkívül kedves tudott lenni, eldalolgatott, el-elfütyülte kedves nótáit. S ha már előbb is a természet adománya volt. hogy Munkácsy gyönyörűen tudott fütyülni. Most már – az idők jele lehetett – kelleténél többet és szebben fütyörészett.

Forrás: Nyugat 1910. 24. szám