Piros rózsák beszélgetnek
Időtlen idők óta folyik a csevej. Szinte atemporális a purparlé. Bimbóba szökkenéstől sziromhullatásig tart a mondanivalóból. A virágtermesztés modernizálása óta az évszakok versenyfutása sem befolyásolja. A téma örökzöld: jövőképük megsejtése. „Találgatják, hová jutnak?”
Időtlen idők óta folyik a csevej. Szinte atemporális a purparlé. Bimbóba szökkenéstől sziromhullatásig tart a mondanivalóból. A virágtermesztés modernizálása óta az évszakok versenyfutása sem befolyásolja. A téma örökzöld: jövőképük megsejtése. „Találgatják, hová jutnak?” Az örökös konklúzió háromkulcsos: egy szépasszony hókeblén való stratégiális pozíciókeresés és helyfoglalás, esetleg társrészvétel egy amúgy az elmúlásnak szánt halotti koszorúban, avagy kocsmavirágkénti hervadást követően kiérdemelt pihenő a kukában. Minden egyes szálnak megadatik „a választás szabadsága”. Ahogyan azt egy székelyudvarhelyi exvárosatya dekretálta egykoron. Rosszul értelmezett anyaországi sugallatra hallgatva.
Pihent agyú embernek kell lennie annak – gondolhatják joggal sokan –, aki hamvas kedvenceink bohó susogását aktuálpolitikai közegbe kényszeríti, de ezúttal az analógia annyira kézenfekvő, hogy súlyos bűnnek tartanám kihagyni a ziccert. Vétkesek közt cinkos, aki néma, tanultam meg anno nagy klasszikusunktól, s ezen figyelmeztetés késztet arra, hogy most, a nagy forrongások idején megpróbáljak néhány csepp tiszta vizet önteni csikóbőrös kulacsunkba. Mifelénk az 1989 decemberére időzített ún. rendszerváltást követően (a gyeplőket ugyanis egy évvel előbb Máltán célzatosan már a lovak közé ejtették az illetékesek) a mintegy másfél millió lelket számláló nemzetközösségünk kitörő lelkesedéssel létrehozta saját érdekvédelmi szövetségét, az RMDSZ-t. A vadiúj betűszó komponenseit felesleges értelmeznem, gyorsabban felejtők kedvéért csupán arra hívnám fel a figyelmet, hogy a struktúrában a nagy SZ szövetséget jelöl, a nagy D pedig ezen szövetség demokratikus voltára utal. Egy hatalmas ernyőszervezet (így is definiálták), amely alatt politikai, társadalmi égszakadások idején mindnyájunk számára akadt (és akadna) hely ma is, és amelynek döntései a többség akaratát hivatottak érvényesíteni az ellenvéleményeket megfogalmazó kisebbséggel szemben. S ezen elv érvényesülésében nem volt és nincs is semmi természetellenes. Az iniciáléként szereplő R betű arra a számunkra sajnálatos történelmi realitásra emlékeztet, hogy őshonos magyarokként (hadd jusson az ezüstérmes M is szerephez) egy olyan etnikai, nyelvi közegben kell helytállnunk, minket megillető jogainkért küzdenünk, ahol az R/M aránya (93%-7%) nem válik kimondottan előnyünkre. Ez egy olyan handicap, amelynek realitását, morfondírokkal bár, de el kell fogadnunk és amelynek kialakulásáért sem határainkon belüli, sem tőlünk nyugatabbra, földrajzilag jól körülhatárolt körletükben ma élő nemzettársaink nem okolhatók, nem vonhatók felelősségre. A vén Európa országai, unióba tömörülve, vagy még csak a belépő cédulákra ácsingálva, rangjukon alulinak tartják érdemben foglalkozni egyes irályok, egyes érdekek számukra irritáló zokogásával. A Való Világ ismeretében és a fentebb említett aránypár figyelembevételével próbált meg a SZ két évtizeden keresztül helyet követelni magának az országos csúcspolitikában, a lehetőségekhez képest döntéshozó pozícióban maradni, felmérvén azt, hogy okvetetlenkedő ellenzékben vagy esetleg a törvényhozásból kimaradva csak inszignifiánciájukkal tüntethettek volna. A minden hájjal megkent, egész történelmük során eredményesen ügyeskedő R-faktorral szemben a kis lépések, a türelemjátékban kicsikart eredményekhez vezető kompromisszumok taktikája mindenképpen überelte a türelmetlen konfrontációkat gyakran sugalló hajlamainkat. Kétségtelen megvalósításainkról és elengedhetetlen kudarcainkról jelen kis jegyzet keretein belül nem kívánok értekezni, hisz a közelgő kampányidőszakban, elvszerűen vagy elvtelenül, elhangzik majd róluk néhány testamentumnyi szöveg.
Az első P betűt még a múlt század ’90-es éveinek derekán egy Kiss Kálmán nevű bukfencdizájner tette le az asztalra, aki megkérdőjelezhető fegyverviselési engedéllyel szabad demokratákra vadászott, el is ejtett belőlük néhány száz egyedet, s bár mini-palotaforradalma nem járt semmilyen kézzelfogható eredménnyel, csak elütötte Fodor Imrét második marosvásárhelyi polgármesteri mandátumától, és Florea doktor kezére játszotta, hosszú távra, a várost. Kis esszémben csupán azért nevesítettem az úttörőt, mert meggyőződésem, hogy az erdélyi magyar politikatörténet nem tartja majd erre érdemesnek a tettest. Mindannyiunk nagy bánatára. A káros következményekkel járó példa ragadósnak bizonyult. Nemsokára az egészséges Szejke-vizen gömbölyödött egykori szövetségi bizalmi megduplázta a P betűt, ő már polgárokat gyűjtött karanténba. Mindmáig nem tudtam eldönteni, hogy hívei mennyivel polgáribbak szerény személyemnél, aki magamat is, bár fájós, de egyenes gerincű polgárnak tartom. Nem sokra rá az anyósülés címzetese „a népet” is kisajátította magának, összegereblyézett néhány ernyő alól kirajzott elégedetlent, és az NP nevében csatasorba állította őket. Ha lúd, legyen kövér, ha pluralitásról van szó, vágjunk bele. Divatos manapság a fogalom tájainkon, no meg a Nagy Testvér szuggesztióit sem illik diflamálni. Az már szinte mellékes, hogy az immár hármasban versengő formációk mindegyikének azonosak a célkitűzései, érdekérvényesítési törekvései. Az alternatívateremtés csupán kamu, a nagy önérzeteket, leplezhetetlen indulatokat, antipátiákat megmozgató kérdés az marad, hogy a készülő parádét ki vezényelje le. Bárki lehet az, akár Osztap Bender is, harsogják úton-útfélen a pártoskodók, csak az illetőt ne Markónak, Kelemen Hunornak, netán Kovács Péternek hívják. Igazi reálpolitikusi gondolkozásukat, pragmatikus vonalvezetésüket kivierundzwanzigolják, bírálnak, szapulnak, posztkommunistáznak napi rendszerességgel. Arról, hogy ők miként csinálnák, kivel bújnának össze, nem titkolt radikalizmusukat ki értékelné, arról nem nyilatkoznak. Hisz ők maguk sem tudják. Az örök ellenzékieskedés a legfelelősségmentesebb attitűd. Nem kötelez semmire. S még nem is turáni eredetű hungarikum. Szerte a világon élnek vele.
A színre lépést jelző utolsó gong előtt hirtelen mintha változna a kurzus. Az iszonyatos méretű és nem a legtisztább intenciójú többség ellensúlyozására kialakított relatív egység módszeres megbontóinak kényszerképzetévé vált az összefogás gondolata. Férceljük sebtében össze, amit konok kitartással szétrongyoltunk. Skizofrén állapot. A szegény, több-kevesebb naivitással megáldott gyalog-választópolgár ide-oda kapkodja a fejét. Itt a pecsétem, hová üssem? – parafrazálják nemzeti költőnket sok tízezren. A beszélgető piros rózsák kínálgatják a lehetőségeket. Ha már a tulipánokat egyesek herbáriumokba kényszerítették.
Klósz Bálint
