Vagon típusú két szobámat el nem cserélném semmi pénzért – röviden így lehetne megfogalmazni azt az anti-apróhirdetést, amelyet biztos, hogy sokadik olvasatra sem értene senki.
Vagon típusú két szobámat el nem cserélném semmi pénzért – röviden így lehetne megfogalmazni azt az anti-apróhirdetést, amelyet biztos, hogy sokadik olvasatra sem értene senki. Ha pedig azt is hozzátoldanám, hogy miért nem, biztos, hogy még furcsábbá válnék a böngészők szemében. Pedig tulajdonképpen nagyon is logikus a magyarázat. Ebben a liliputi lakásban nem tudom pontosan, mennyi, de egytől egyig becsületes, jóravaló lényecske tanyázik, és színtől, fajtól, játékpolci hovatartozástól függetlenül mind itt érzik otthon magukat, csakis itt képesek hol vicces, hol csodálatos, néha pedig egészen elképesztő dolgokat kitalálni és véghez vinni. Azonkívül az ablak alatti pár lépésnyi zöldben – amelyet kertünknek becézünk – valahol, a gyöngyvirág- és pitypanggyökerek között egy narancsmag rejtőzik, és meglehet, hogy egy reggel égig érő faóriásként köszön ránk. Erről pedig végképp nem szeretnék lemaradni, még akkor sem, ha azt a fát senki más nem fogja majd látni, csak én és a kisfiam. Azazhogy elsősorban ő, én csakis utána, mert a legszebb, legfontosabb történések mindig hozzá jutnak el először. Háttértudás és háttérzaj nélkül, a sokdimenziós felnőttlét torzításaitól mentesen, úgy, ahogy a legtöbb hatéveshez. Azt hiszem, valamennyi kisgyerek birtokában van a tisztánlátás képességének, csak egyesek közülük úgy érzik, rejtegetniük kell. Összeszorított tenyerükbe vagy a párna alá dugják, vagy éppenséggel a nyelvük alatt őrizgetik, és meg nem mukkannak, míg le nem csúszik egy pohár málnaszörppel. Aztán megfeledkeznek róla, és elkezdenek olyan okosan, nagyosan látni, mint a felnőttek. Pedig éppen ez a titkolt adottság emeli őket mindannyiunk fölé. Elsősorban nem is azért, mert van, hanem azért, mert úgy van nekik, hogy tudatában sincsenek értékének. Nem rendelkeznek, csak élnek vele, úgy, ahogy a pillangó a szépségével. Törékeny, varázsszárnyú pillangók a gyerekek, repülésre teremtettek, könnyen és sokszor hasra esnek, ha csupa jó szándékból idő előtt földre parancsoljuk őket. De ha szelíden, csak a tekintetünkkel védelmezzük lépteiket, talán mi is bepillanthatunk az égi kulisszák mögé. Még az is meglehet, hogy valahol, magasan a tömbházak fölött egy ismerős arcot is megpillantunk. Egy fényszeplős kisgyermekét, aki éppen azon töpreng, hol, mikor hullatta el a szárnyait. Ha máskor nem is lenne időnk rá, június első napján segíthetnénk neki a keresésben. Ha megtalálnánk, és felpróbálnánk, talán kiderülne: nem nőttük ki még egészen azokat a szárnyakat.
