Nem hagyja magát az ellenzéki alakulatokból kikopott honatyákból alakított kormánypárt, az ország haladásáért alakított egységpárt (UNPR), amelynek hamarabb volt parlamenti frakciója, mint tagsága: tavaly kezdeményezték a nagy vagyonok megadóztatását, de sehol nem találtak támogatókra a politikumban, így jövőre aláírásgyűjtést helyezett kilátásba az alakulat tiszteletbeli elnöke, akit még szocdem pártlogó alatt küldtek a parlamentbe a választók.
Nem hagyja magát az ellenzéki alakulatokból kikopott honatyákból alakított kormánypárt, az ország haladásáért alakított egységpárt (UNPR), amelynek hamarabb volt parlamenti frakciója, mint tagsága: tavaly kezdeményezték a nagy vagyonok megadóztatását, de sehol nem találtak támogatókra a politikumban, így jövőre aláírásgyűjtést helyezett kilátásba az alakulat tiszteletbeli elnöke, akit még szocdem pártlogó alatt küldtek a parlamentbe a választók. A terv szerint a 450 ezer euró feletti vagyonokat adóznák meg 1 százalékkal három esztendőn át, mialatt a remélt kilencmilliárd eurót a nyugdíjkassza kapná.
Nem véletlen, hogy ezt az ötletet épp választási évben léptetnék elő társadalmi nyomásgyakorló eszközzé olyan politikusok, akik gazdasági hozzáértésből minősíthetetlenre vizsgáztak, legutóbbi kampányukból és elmúlt évekbeli „teljesítményükből” ítélve. A fránya gazdagok megadóztatásának ötlete sok balos fejben ver gyökeret válságidőben, mert így a templom egerével egy sorban élő választónak kevésbé kell magyarázni, miért is zártak be cégek, és kerültek utcára, vagy vándoroltak el kenyérszerzésért százezrek az utóbbi években, az ötletgazdák áldatlan munkálkodásának is betudhatóan.
Sarcolni és osztogatni bármely botcsinálta politikus tud, mert az egyszerű. Ahhoz, hogy gazdag és gazdag közt különbséget tegyenek a tisztesség mércéjével, a törvénysértőket a hatóság kezére juttassák, a tisztességeseket pedig támogassák, hogy gyarapodó vállalkozóként több családnak biztosíthassanak megélhetést, két olyan dolog kell, ami ezeknél az embereknél hiánycikk: gerinc és hozzáértés. Akkor egy ilyen tervezet kapcsán nem kéne szolidaritásról szónokolni sem, anélkül, hogy az illető számba venné, hány ilyen pellengérre állítandó gazdag ember pénzel például szociális vagy egyéb kezdeményezéseket.
Az elvieken túl azonban a gyakorlatban is sántít ez a populista ötlet. Ha nem piaci, hanem könyvérték szerint számítunk, nem nehéz rájönni, hogy egy nagyvárosi lakóingatlan, ami mellé esetleg társul egy nyaraló is, vagy akár csak mezőgazdasági terület is tehet e törvény szerint gazdaggá számos olyan adófizetőt, aki egyetlen embertársát sem kopasztotta meg, legfeljebb spórolt pár évtizedet a munkája után, de életszínvonala egy normális társadalomban a középosztályba sem jelentene belépőt. Tipikus példája ez az ötlet a szegénységi bizonyítványnak egy olyan országban, ahol a gazdaságpolitikát nem érvelés, hanem csak ötletelés alapozza meg. Porhintésnek első látásra remeknek látszik, hogy hány választónak lehet okító példa is, az jövőre mutatkozik meg.
