Január elején, ha foszlányaiban is, de még ott lebeg Budapest fölött az ünnep. Egy ködbe veszett repülőút miatt tolódott advent utolsó napjairól az új esztendőre a magyar fővárosban tett látogatásunk, és, bár tudtam, hogy a szentestére készülő fények addigra rég kialszanak, abban is biztos voltam, hogy újra megbabonáz, és önmaga részévé tesz ez a számomra télen-nyáron különös vonzerővel bíró hely. És valóban: a szálláshelyünkön őrködő karácsonyfa piros-ezüst pislogásától a terek ünnep utáni, lassú lélegzésén át a divatutcának, azaz
Fashion Streetnek nevezett Váci utca kitartó, ékszerszerű villogásáig minden megérintett, üzent, simogatott. Gyermekkorom Iskola utcai derűjét hozták vissza újra a belvárosi bérházak és a városligeti öreg fák – pedig a kamaszkorommal beköszöntő rendszerváltás előtt sohasem léptem át az országhatárt.
Azt azonban egy pillanatig sem éreztem, hogy a tökéletes illúziók földjén járnék. Budapest nem csap be, nem takargat, ha kell, orr- és lélekfacsaró valóságában mutatja meg az emberi lét mélységeit. Az említett Fashion Streettől pár lépésnyire – útban a Deák téri óriáskerék és a felújított, hullámok játékát idéző gördeszkapálya felé – állt az a pad, amely előtt másodszor, harmadszor elhaladva már ösztönösen szájon át vettük a levegőt. Rendszerint az esti órákban jártunk arra, a pad lakói – egy nagydarab, fekete kabátos ember és egy ősz hajú, kicsi asszony – olyankor mindig „otthon” voltak. Rendszerint csak egyiküket lehetett látni, a másikuk durva pokrócot húzott magára, és olyan mozdulatlanságban ült a takaró alatt, mint egy forgalomból kivont, elszállításra, felszámolásra váró gépezet. Ideig-óráig így, felváltva tüntette el magát a páros a világ szeme – és talán önmaga – elől, mintha közös jelenlétük elviselhetetlenül megterhelő lett volna itt, a fényűzés szigetének szomszédságában. A bűz azonban megfékezhetetlenül szivárgott ki a vastag lepel alól, körbejárta a padot, orrba vágta a közeli gyorsétkezdéből kilépő vendégeket, és csak rótta-rótta makacs köreit a tiszta téli levegőben, a turisták és hazaiak vegyes forgatagában. A „padtársak” sohasem kéregettek, és látszólag a melléjük letett alamizsnáról sem vettek tudomást. Egyetlenegyszer láttam az asszonyt kommunikálni, az utca másik végében, egy bolt előtt szelíd farkaskutyával tanyázó férfi „látogatta meg”, vele váltott szót az egyik este. Tulajdonképpen csak a tekintetével beszélt, legalábbis abból a távolságból, ahonnan megfigyeltem, a hangját nem lehetett hallani.
Budapesti telelésünk utolsó délelőttjén kivételesen ismét a Deák tér felé vitt az utunk. Abban az órában csak az asszony volt „otthon”. Behunyt szemmel ült a padon, mint aki minden erejével befelé figyel. Talán újra önmaga eltüntetésére tett kísérletet, csak ezúttal pokróc nélkül, úgy igazából. Pár lépésnyire tőle a férfit is felfedeztem, a járda szélén állt, és fekete kabátos hátát egy reklámoszlopnak támasztva fel-le mozgott. Vakarózás közben mintha a testére nehezedő terhektől is szabadulni szeretett volna.
A padlakókat akkor láttam utoljára. Úgy döntöttem, nem viszem haza az emléküket, helyette még több fényt gyűjtök arról a helyről, amit szülővárosom után a legjobban szeretek. Valahogy mégis becsempészték magukat a láthatatlan bőröndbe, amiben minden kipakolásnál találok valami furcsa, életre szóló szuvenírt.
