2024. november 5., Tuesday

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Néha az idő olyan, mint egy derűs arcú lány masnija: előre-hátra hajlítható, örömök, bánatok köré tekerhető, és belefonható minden emlék. Tíz iskolatárs hetvenedik érettségi találkozóján tapasztalhattam ezt meg kereken egy hete. Szándékosan nem használom említésükkor az „egykori” jelzőt, hiszen annyira pajkosak, belevalók tudnak együtt lenni, mintha éppen egy április elsejei diákcsínyre készülnének, vagy egy kevésbé kedvenc tanórán a hétvégi táncos mulatságról álmodoznának.

Nem sokkal érkezésem után csoportfotóra sorakoztak fel – „hasat be, lányok, szépek, fiatalok legyünk”, vezényelt egyikük, egy másik osztálytárs pedig megjegyezte, hogy a saját telefonjára is szeretne egy ilyen fényképet, hogy elküldhesse a fiának Amerikába –, majd a kedvemért (aznap nem először) névsorolvasás következett. Persze nem betűrend szerint, hanem abban a sorrendben, ahogy a vendéglátó – Gáspárné Györfi Mária – tágas otthonában körbeülték az értékes festményekkel ékesített, zongorának is helyet adó teret. Márkos Judit, Naphegyiné Varga Irén, Ferenczné Kocsis Zsófia, Bakk Mária, Bartis Piroska, Kádárné Szabó Anna, Seres-Sturmné Toduc Magda, Barabásné Bíró Mária, Tóth Júlia és – a maga méltóságteljes szerénységében utolsóként szóló – Gáspár Mária… Ahogy elhangzottak a nevek, már vissza is hajlott az időmasni a Marosvásárhelyi 2-es Számú Leánylíceum (későbbi Unirea középiskola) 1954-ben tizedikesen elballagott A és B osztályos tanulóinak útkereszteződéséhez, oda, ahol közös történetük elkezdődött.

– Ahhoz a generációhoz tartoztunk, amelyik a hetedik elemi után felvételizett a nyolcadik osztályba, és még 16 éves kor előtt érettségi diploma volt a kezében. Mivel abban az időben a tizedik és a tizenegyedik osztályosok egyszerre végeztek, a főiskolára jelentkezők száma óriási mértékben megugrott – körvonalazta az együtt töltött évek utáni helyzetképet Seres-Sturm Magda.

– Sok falun élő fiatalnak megadatott a lehetőség, hogy bejöjjön a városba tanulni, és bentlakásban lakjon – jegyezte meg Tóth Júlia.   

– A diákok egyharmada volt városi, a többiek vidékről érkeztek – pontosított Seres-Sturm Magda, aztán újra Júliának adta át az emlékfonalat:

– A bent- és a kintlakó osztálytársak között megvolt az összhang, senkit sem az érdekelt, hogy ki honnan jött, hanem az, hogy ki merre tart. Mindenki tanulni akart. Szorgalmas társaság volt a miénk, ez a jellemvonás az egész közösséget meghatározta. 

– Egy órával ezelőtt olvastuk fel a névsort, és megállapítottuk, hogy például az A osztályból kilencen orvosok, négyen gyógyszerészek, ketten színészek és többen pedagógusok lettek. A két osztálynak legalább háromnegyede főiskolát végzett – egészítette ki az elhangzottakat iskolatársai segítségével Seres-Sturm Mária. 

Oroszórák, hazafias dalok, május 1-jei és augusztus 23-i kivonulások – ez mind hozzátartozott a sztálinista korszellemhez, amely a leánylíceum növendékeit (is) körbevette. Az egyenruha viselete – fekete klottkötény, télen patentharisnyával – kötelező volt, és nem is volt ez ellen kifogásuk.   

– Hogyan szórakoztak abban az időben? – tettem fel beszélgetőtársaimnak a számomra egyik legizgalmasabb kérdést.                 

– Voltak döcik, azaz szombati, vasárnapi mulatságok, amelyek éjjel 11-12 óráig tartottak – válaszolta Barabás Bíró Mária. – Egyetemi zenekar jött tánczenét játszani. 

– A mi nemzedékünk kifogta, hogy első osztálytól érettségiig minden osztály végén valamennyi tantárgyból vizsgáztunk, csak tornából és magaviseletből nem – vette át a történet fonalát Naphegyiné Varga Irén, a B osztály mókamestere, aki ezúttal komolyra fordította a szót. – Remek tanáraink voltak. Én inkább a humán tantárgyakat szerettem, sokáig nem is végeztem el otthon a számtanfeladatokat, inkább olvastam, akár éjszaka is, elemlámpával a paplan alatt. Az első matektanárnőnk nem igazán kedvelt, főleg miután kijelentettem neki, hogy én úgyis színésznő leszek. De aztán egy új tanárnőt kaptunk, Végh Máriát, aki a legelső órán így szólt hozzánk: „Lányok, én nagyon szeretem a számtant, és ha újra megszületnék, akkor is ezt választanám. Higgyétek el, olyan sallangtalan öröm egy számtanpélda megoldása, amibe semmi nem zavar be. Képzeljétek el, hogy elmentek egy randevúra egy jóképű fiatalemberrel, és amikor hazamentek, akkor veszitek észre, hogy a masnitok ferdén állt. Ezzel a boldogságba már valami belecsúszott. A számtanpélda esetében ilyen nem fordulhat elő. Én nem azt fogom osztályozni, hogy az eredmény kijött-e, hanem azt, hogy dolgoztatok-e”. Ezek hallatán magamban megfogadtam, hogy ezután mindig megoldom otthon a matekpéldákat, mert ezt a becsületes asszonyt nem csaphatom be. Így is lett. Nem jött ki mindig az eredmény, de a maximális jegyet, ami akkor az ötös volt, Végh tanárnő megadta.

A továbbiakban a legendás magyartanár, Filep Anna alakja is felvillant, majd a nem mindennapi empátiával megáldott, grúz származású, Pepinek becézett orosztanárnőé, aki jól látta a rendszer visszásságait, és sohasem adott tanítványainak büntetőjegyet. 

– Ő volt az egyetlen tanár, aki az ötvenéves találkozónkon részt vett. Kint élt a családjával Palesztinában, akkoriban látogattak haza Marosvásárhelyre. Éppen a találkozónk napján jött megnézni az iskolát, amikor fényképezkedtünk. Ahogy megláttuk, beállítottuk magunk közé középre – mesélte Kádár Anna, majd Kapusi János romántanárról, azaz Johnyról is felvillantott egy derűs emlékképet, mégpedig az osztállyal való első találkozását, amikor az új oktató jobb füle karimáján díszelgő szőrszál általános derültséget okozott a lányok között. (A történet sok más iskolai sztorival együtt részletesen megismerhető Kádár Anna Emlékeim kuffere című könyvéből.)

– Nagy tisztelettel és hálával gondolok a kedvenc tanárainkra – vette át a szót Gáspár Mária –, Nagysádi Erzsébet kémiatanárnőre (sz. m. a B-sek osztályfőnöke), Filep Anna magyartanárnőre, a mateket oktató Végh Máriára és Adorjáni István földrajztanárra.

A beszélgetés alatt Kovács Zsófia a többség által nem kedvelt   franciatanárnő segítőkészségét, Bartis Piroska az iskola tánccsoportját, Bíró Mária a sporteredményeket, a kosárlabdában elért második országos helyezést idézte fel. Aztán a láthatatlan emlékládából egy áprilisi tréfa is előkerült, aminek éppen Johny lett az „elszenvedője”, ugyanis az ő óráján döntött úgy az osztály, hogy megfordítja a padokat. A tanár felmérővel „jutalmazta” az ötletességet, a tréfamester, Varga Irénke indítványozására azonban a feladat helyett mindenki egy-egy színész nevét írta fel a lapjára.

– Emlékezzetek vissza, hogy a karácsonyi szünetekben pingpongozni jártunk, és ugyanoda jártak a fiúk is a Bolyaiból meg a Papiuból – vette át a szót újra Seres-Sturm Magda, majd Kádár Anna hozzátette, hogy a papius fiúk télen mindig meghógolyózták a lánycsapatot. 

– Amikor 1953-ban Sztálin meghalt – kezdett egy másik történetbe Varga Irén –, az egyik tanárnőnk kisírt szemmel jött be az osztályba. Minden iskolából ki kellett vonulni a diákoknak, és nekem olyan furcsa volt, hogy egyesek a tömegben sírtak, mások cseppet sem tűntek szomorúaknak.

Az 1954-ben végzett 42 A és 41 B osztályos diáklányoknak mindössze kicsengetési kártyájuk lehetett, sem tablójuk, sem bankettjük nem volt, ezeket ugyanis a rendszer „kispolgári csökevénynek” tartotta. Az elmúlt évtizedek azonban valamilyen szinten kárpótolták őket, hiszen a tízéves találkozó után ötévente sikerült összehozni az együttléteket. A főszervezést rendszerint Gáspár Mária és Bakk Mária vállalja magára – tudtam meg a „lányoktól”, akiket, bár a társaságnak közel fele névsorolvasáskor a felhők mögül int „jelent”, a közös időmasni örökre összeköt. Ezzel játszadozva, egymásnak körbeadogatva újra rájuk simul a fekete klottkötény, tekintetükben pedig tavaszfény ragyog.


Ez a weboldal sütiket használ

A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató