A világ bármely pontjáról az anyaországunkba (?) érkező látogatót immár a Magyarország felirat üdvözli, alatta a nemzeti lobogó újabb változata, ugyanis a fehér mezőben ott látható a koronás címer. Megszűnt volna a köztársaság? – kérdezheti joggal a kevésbé tájékozott utazó, hiszen eléggé nehezen értelmezhető, hogy miután annyi minden megváltozott szűkebb hazánkban, a köztársasági berendezkedés eléggé időtállónak bizonyult.
A világ bármely pontjáról az anyaországunkba (?) érkező látogatót immár a Magyarország felirat üdvözli, alatta a nemzeti lobogó újabb változata, ugyanis a fehér mezőben ott látható a koronás címer. Megszűnt volna a köztársaság? – kérdezheti joggal a kevésbé tájékozott utazó, hiszen eléggé nehezen értelmezhető, hogy miután annyi minden megváltozott szűkebb hazánkban, a köztársasági berendezkedés eléggé időtállónak bizonyult. Hiszen a mára már rossz emlékűnek számító népköztársaság után az egykoron Szűrös Mátyás ideiglenes köztársasági elnök (és volt moszkvai magyar nagykövet az „átkosban”…) által kikiáltott III. Magyar Köztársaság úgy él emlékeinkben, mint a demokratikus államokra jellemző berendezkedés egyik legfőbb ismérve. Márpedig a Magyar Királyság megszűnte óta eltelt közel egy század igazán tekintélyes hosszúságú időszaknak tűnik ebben a rohanó világban.
Sajnos, ilyenkor, óév végén, új év elején, amikor a higgadt mérlegkészítésnek és a reményekkel teli tervezésnek lenne itt az ideje, Budapesten mintha teljesen függetlenítette volna magát a naptártól az éppen regnáló hatalom: gyorshajtásban fogad el olyan törvényeket (minden kétséget kizáróan kétharmados többséggel, vagyis jogszerűen), amelyek részben vagy teljesen behatárolják Magyarország mozgásterét mind gazdasági, mind diplomáciai téren. Nem én mondom (hogy jövök én ehhez?), hanem igencsak mértéktartónak elismert szakmai-politikai tényezők, szervezetek, intézmények. És „mondja” a budapesti utca is, ahol a Blaha Lujza tértől szinte a Duna-partig álló sorban várták az emberek karácsony környékén az ingyen osztott ebédet. Felkavaró volt ezt látni nekem, hiszen kisebb városban töltöttem életem javát, nem is szembesülhettem ilyen brutálisan azzal a kiszolgáltatottsággal, amit itt láthattam. Gyorsan tegyem hozzá: ezek a sorok a volt kormányzás idején is bizonyára nagyon hosszúak voltak, nem volt akkoriban alkalmam itt járni, de azért nagyon ideje volna érzékelni valamit jót is abból, ami az elmúlt másfél év intézkedéseinek az eredménye. Nem vagyok vak és nem lettem kevésbé magyar, de azt, hogy ipari méretekben folyik a törvénykezés, a valós társadalmi párbeszéd mellőzésével vagy formaivá torzításával, hogy a média maholnap csak egy hangszeren játszik és hogy a forint történelmi mélységbe zuhant, minden józanul gondolkodó magyar ember, határon innen és túl, tisztán látja.
És nehogy azt gondolja bárki, hogy a fent leírtak nem keserítenek el, hanem egyenesen örülök a dolgok ilyetén alakulásának! Semmiképpen nem fogalmazódik meg bennem, hogy bezzeg már jó ideje többen mondják-mondjuk, hogy meg kell hallgatni a szakmai véleményeket, meg kell fontolni és nem lesöpörni a bírálatokat! Természetesen nem arra utalok, hogy engem kérdezzenek meg, bár volna (és mindig lesz!) tapasztalatból eredő gondolatom arról, hogy miként történik a közigazgatás átalakítása, hogyan kellett volna már régen megszüntetni azt az összeférhetetlenséget, mely szerint valaki polgármester (vagy megyevezető, helyi képviselő stb.) és egyazon időben parlamenti képviselő is. Persze dupla javadalmazással, közpénzből. A visszaállamosított közszolgáltatásokról és egyéb intézkedésekről is megvan a véleményem. Hiszen mindenki számára világos: a már kipróbált és bűnrossznak bizonyult „megoldásokhoz” nem volna szabad visszatérni.
Közben fél szemmel, de mindig egész lélekkel figyelek „haza” is, itthonról. Azt kell mondanom, hogy ott sem rózsás a helyzet, de amit diplomáciából bizonyítottan működőképesnek látott a mindenkori román hatalom, azt továbbra is következetesen követi: azonnal megígér mindent és annyit teljesít ezekből az ígéretekből, amennyit anélkül lehet, hogy nemzeti érdekeit ne sértse. Jó volna, ha alaposan tanulmányozná a magyar diplomácia is mindazt, amit 1866-tól (I. Hohenzollern Károly) Románia lépett a nemzetközi életben. Persze eddig is lehetett volna tanulni, de a tanulás egyik alapfeltétele az olvasás és az olvasott szöveg megértése.
Ezzel együtt a romániai gazdasági-társadalmi élet is elkeserítő következtetések levonására késztet: a kisebbségi törvényt mai napig nem sikerült elfogadtatni, a köztisztviselők bérezése néhol megalázóan alacsony maradt, a tanügyi törvényt, de akár a helyi közigazgatási törvény (2001. május!) előírásait folytonosan áthágják vagy egyszerűen elszabotálják, közben pedig a magyar közösséget oly mértékben megosztják felelős (?) vezetői, hogy az szinte példa nélküli. Holott kilenc hónap kivételével nyolc éve az RMDSZ kormányzati tényező Romániában! Talán mégsem kellett volna az elmúlt években szinte mindenhez a nevét adnia.
Belátom, nem valami derűs vissza- és előretekintés ez. Ha pedig hozzáteszem, hogy „sikerült” összebonyolítani a helyhatósági és parlamenti választásokat egy kormányzati felelősségvállalással (ami ugyan jogszerű, de attól még teljesen elhibázott döntés, különösen az RMDSZ részéről), a 2012-es évre vonatkozó várakozásaink sem lehetnek rózsaszínűek. Egy pillanatig sem gondolom, hogy mindezt nem rágták csontig már a romániai médiában, de azért megjegyezném: ami a minap a román-magyar hokimeccs kapcsán történt, az jellemző arra, hogy mennyire nem tanultunk semmit. Fiataljaink gondolkodásában (tisztelet a kivételnek) máig egyfajta kényszernek tűnik a román nyelv elsajátítása, a tanultabbak közben angol, francia, német nyelven doktorálnak, mert nem Romániában képzelik el a jövőjüket. A csíkszeredai történet pedig alaposan visszavetette a román–magyar kapcsolatokat, no nem a két ország között, hiszen tudjuk, az a kapcsolat „kegyelmi állapotban van”, hanem a román és a magyar közösség romániai állapotába rondított bele. Én magyarként, ellentétben azokkal, akik oly nagyon vagy csak cinikusan védelmükbe vették a hokisokat, egyáltalán nem vagyok büszke a fiatal sportolók magatartására. Arra meg különösen nem, ahogyan egyes székely fórumozók megnyilvánultak az eset kapcsán, minősíthetetlen szavakkal illetve mindenkit, aki bírálni „merte” a nagy „hőstettet”. A közönség énekelhette bátran és elérzékenyülve a magyar és a székely himnuszt, magam is megtettem, amikor „közönség” voltam, de választott közéleti vezetőként csak ünnepi alkalmakon (március 15, október 6) engedhettem meg magamnak. A sportolók, Románia feliratú mezben, amelyben tisztességgel képviselték HAZÁJUKAT, hiszen legyőzték a magyar válogatottat, ha már nem énekelték a román himnuszt, megértem, de a magyar és székely himnusz éneklésétől el kellett volna tekinteniük.
Elkoptatott közhely, de nem tudok mással előhozakodni: a remény hal meg utoljára. Az a remény, hogy minden józan számítás ellenére a 2012-es év mégsem lesz olyan sötét, mint ahogy azt, szándékaim ellenére, lefestettem. Ezt kívánom valamennyiünknek!
