Nyugdíjasok a kánikulában
Mindenütt hőség. Az egész földet ellepi, főbe veri az embereket, megtapossa őket kegyetlenül.
Mindenütt hőség. Az egész földet ellepi, főbe veri az embereket, megtapossa őket kegyetlenül. Az idős házaspár az ágyon elnyúlva szenvedi a csaknem kibírhatatlan meleget, pedig még alig kezdődött el a nap. Az öreg úgy dönt, kimerészkedik egy kis mozgásra, míg be nem üt a még fullasztóbb forróság. Csendesen öltözik, nagyon vigyáz, hogy ne csapjon zajt, hiszen úgy tűnik, a feleségének lekoppant a szeme. Leóvatoskodik a tömbház elé, és egy félreeső úton indul el. Kedvenc sétálóhelyén ballag, ahol ilyenkor is megváltó árnyékkal várják a jószívű fák. Séta közben egyre kavarognak benne a gondolatok.
Felesége tizenöt évvel fiatalabb nála. Hajdan szépségével, kedvességével, csitris frissességével nyűgözte le. Három gyermekkel ajándékozta meg, akik, tanulmányaik végeztével elhúzták a csíkot külföldre szerencsét próbálni. Azóta egyszer sem dugták haza az orrukat a háládatlanok. Ők meg kétségbeesve várnak hírt felőlük. Jaj, Istenem, csak valami rossz társaságba ne keveredjenek – fohászkodnak mindig.
Különben jól megfért hitvesével. Még lánykorában elkeresztelte Virágocskának. Hja, ilyen az ember, ha szerelmes. Mindketten segítették egymást, és tűrtek egymásnak, „az egyiknek mindig legyen több esze” alapon. Hanem a gyermekek szívtelensége megmérgezte életüket, állandóan csak ették magukat. Odalett életük fényessége, mind sötétebbnek látták a világot, mind értelmetlenebbnek.
Egyszer az asszony súlyosan megbetegedett. Orvosai depressziót és cukorbetegséget állapítottak meg, szigorú diétára fogták, és rengeteg orvosságot írtak fel neki. Kis nyugdíjukból alig-alig telt a kiadásokra. Mindennap ugyanazok a kínzó gondolatok törtek rájuk: vajon mi van a gyermekekkel, hogy fizetjük ki a gázt, a vizet, a villanyt, hogy vesszük meg a gyógyszereket?
Az öregasszony ki sem tehette a lábát otthonról, mert rögtön begyulladt a szeme. Pedig kellett volna neki a járkálás, a friss levegő, a nézelődés, diskurálás, de ágyban kellett feküdnie. Ez számára pokoli szenvedés volt, nem is bírta egyfolytában, fel-felkelt főzni, rendezgetni, a férjének parancsolgatott: – Ezt így, azt úgy tedd!
Az öreg szót fogadott, tőle telhetően teljesítette a házi meg a kinti teendőket. A nő hősiesen tűrte szenvedéseit, nem panaszkodott, csak egyre sápadtabb lett, rohamosan lefogyott, egyszer viccesen meg is jegyezte: legalább karcsúbb lettem. Arcáról eltűnt az a régi, szívből jövő mosoly, fájdalomtól meggyötört arcán csupán csak fintorokra, hideg mosolyféleségre tellett. Az embernek ez nagyon fájt. Ő maga is érezte, eluralkodik rajta a depresszió, ez a szívet-lelket kiszárító „fekete kánikula”. Gondolatai kavalkádjában elkeseredve nézte a járdaszéli agyonszáradt füveket, a kókadozó virágokat. A korábban virágtól ékes mályvák hosszú, elbarnult szára, mint közönséges fuszulykakaró, lehangoló látványt nyújtott. De nicsak! Egyik helyen valóságos virágbuli, szinte hallani a zenét, melyre a csodaszép rózsák kurjongva ropják táncukat: hej, de szép az élet. Gyere, örülj velünk, dalolj, táncolj! Az öreg feltöltődve, szinte fiatalosan sietett ki a domboldalra. Ott, a fűdzsungelben mezei virágok pompáztak. Nem hivalkodóak, de bájosak: aranyló ligetszépek, fehér mosolyú margaréták, ezüst ernyős cickafark-hölgyek, arany hajú csengőfű-lányok, kék szemű katángcsitrik. Szedett egy kis csokrot, majd hazasietett feleségéhez. – Virágocska, kicsi feleségem! Hoztam neked mezei virágot! – kiáltotta.
– Mezei virágok! Milyen szépek! Kedves vagy, édes apukám. Gyere, csókoljalak meg – lelkendezett az asszony.
Megölelték, megcsókolták egymást, és az öreg hölgy arcán újra felragyogott az a régi, kedves mosoly. Lélekszép lett tőle az egész szoba.
Kajcsa Jenő
