Ahogy elnézem a csendes, lombját vesztett, szomorkás őszi tájat, az jut eszembe, hogy ez a látvány hasonló az országhoz, amelyben a lakosság nagyobbik fele csak tengeti a napjait.
Ahogy elnézem a csendes, lombját vesztett, szomorkás őszi tájat, az jut eszembe, hogy ez a látvány hasonló az országhoz, amelyben a lakosság nagyobbik fele csak tengeti a napjait.
Lassan két és fél évtizede nyögjük a rendszerváltást, és úgy néz ki, soha nem lépünk túl az „átmeneten”. Előrelépés helyett jó esetben stagnálást, fejlődés helyett visszafejlődést tapasztalunk oktatás, egészségügyi ellátás, munkahelyteremtés, megélhetés, létbiztonság, jövőkép terén. Fiataljaink nagy része lassan túlképzetté válik, hiszen sokan azért végzik el a második, sőt harmadik egyetemet, mert nem találnak munkát, s inkább tanulnak, hogy ne a kocsmában üljenek naphosszat. Ennek meg az az eredménye, hogy azért nem alkalmazzák őket, mert „túlképzettek”, és nem tudják vagy nem akarják megadni a végzettségüknek, képzettségüknek megfelelő bért. Egyszóval, olyan társadalomban élünk, amely nem díjazza az értékeket.
A legmagasabb politikai, döntéshozói, kormány- vagy egyéb állami funkciókba olyanok kapaszkodtak fel, akikről rendre kiderül, hogy nem alkalmasak, hogy „túl nagy nekik a kalap”, de senki sem változtat a „trenden”. A legmagasabb funkcióban levő személyek közül sokan korruptok, visszaélnek a hatalmukkal, kicsinyes, sokszor személyes bosszúból életeket és karriereket törnek derékba, mégis évtizedeken át fennmaradnak a polcon. Annyira bebetonozták magukat a hatalomba, annyira szövevényesek a kapcsolatok, összefonódások, hogy ha egyikük lebukna, a dominóeffektus nyomán sok fej hullna porba. Ezért tapasztaljuk például, hogy a parlament rendre leszavazza egyik-másik képviselő mentelmi jogának a megvonását.
A napi politika helyi és legmagasabb szinten is a hatalmi harcról, kicsinyes csatározásokról, „betartásokról” szól, miközben az ország népe, a „szavazóbázis” egyre jobban a reménytelenség, szegénység, kilátástalanság mocsarába süllyed. Nehéz lenne egy-két esetet kiragadni „illusztrációként”. Meg sem próbálom.
A jelenségre hívnám fel a figyelmet, mert lassan oda jutunk, hogy akkor nézünk nagyot, ha valakiről kiderül, hogy profi, becsületes, tenni akar és tesz is embertársaiért. Még akkor is, ha a „smekerek” nyomást gyakorolnak rá, kiutálják maguk közül.
Végül is, mi végből vagyunk mi ezen a világon? Úgy néz ki, azért, hogy malomkőként cipeljük a vállunkon a parlamentet, a kormányt, nézzük, amint az államfő és a kormányfő marakodik, a szenátus elnöke „kiosztja” saját „társelnökét” a hatalomban, és elnézzük, hogy az adóinkból fizetnek olyan helyi rendőrséget például, amelyiknek a legnagyobb gondja a magyar szervezetek zászlóinak eltüntetése, miközben azokat a zsebtolvajokat sem képesek elfogni a helyi buszokon, akiknek a képe hónapok óta körbejár a fészbukon.
Kell még valami a „boldogsághoz”? Talán az, hogy a kormány újabb adóterheket vessen ki ránk. Jelenleg is éppen azt „elemzi”, hogy miként nyomhatna „valamiféle illetéket” a benzin árára…
