Nem bírja cérnával
2024-05-06 14:00:00
- Kuszálik Péter
– szokták mondani arra a személyre, akinek elfogy a türelme. Nem újkori jelenség, az ókori Rómában jegyezték le az egyik példát. Cicero ekképp fakadt ki egy operatív gyűlésen: „quousque tandem abutere, Catilina, patientia nostra” (= Catilina, meddig élsz vissza a türelmünkkel?!). Így jelezte, hogy elérkezett a türelme végső határáig. Nem tudom, hogy minek okán zsörtölődött, vélhetően nem a parkolóhelyek szűkösségéről folyt a vita.
Egy másik római történet szerint Spartacus sem bírta cérnával. Elégedetlen volt a kollektív munkaszerződéssel, ezért megszökött a gladiátorakadémiáról, és rabszolgalázadást szított. Kezdetben sikeres volt a rendszerváltoztatási kísérlete, de két év múlva – Krisztus előtt 71-ben – leverték a lázadást, és a vezetőit kivégezték. Zsoltika tudni véli, hogy Spartacus az emberiség dédelgetett álmát, az eljövendő hűbéri rendszert éltette utolsó szavaival (merthogy az aktuális társadalmi rendszert megunó naiv forradalmárok mindig valami jobbat várnak, a túlélők pedig – néhány évtized után – keserű szájízzel állapítják meg, hogy „nem erre vágytunk”). A sztori úgy kezdődött, hogy a fogságba esett ellenséges katonákat ketrecharcosokká képezték át, majd a cirkusz porondjára terelték őket, ahol a vérszomjas tömeg biztatása közben kardélre hányták egymást. Akkoriban – hírlapok és tévé helyett – efféle vérengző cirkusszal ámították a népet. A meccs elején a gladiátorok felsorakoztak a VIP-páholy előtt, és hangos szóval köszöntötték a császárt: „Ave, Caesar morituri te salutant!” (= Üdvözlégy, Cézár, a halálba indulók köszöntenek). A vérszomj azóta is megvan, csak a kellékek változtak. Szuper-hifi-sztereó-digitális mozitermekben, egy-egy zacsi pattogatott kukoricával élvezkednek az efféléket imádó, adrenalindependenciában szenvedő nézők. De stadionok is vannak – ókori mintára épített lépcsőzetes nézőtérrel –, mert a pénzéért mindenki szeretne jó helyet kapni. Petárda, füstbomba és a többi modern gyártmány fokozza a drámai átélést. A Homo ludens (= játékos ember) túlzásait ugyancsak utálom, de szerencsére már nem kell klottgatyában és majóban felvonulni a november 7-i havas esőben, a nép szeretett vezetői előtt. Valamit csak-csak sikerült elérni az ötszáz évenként újrajátszott rabszolgalázadásokkal…
Még két ’cérnaszakadást’ idéznék föl, de előbb még tisztáznunk kell egy dolgot. A mozgás (fizikai munka és testnevelés) fontos kelléke az egészség megőrzésének. Egész életemben mozgékony ember voltam, kb. 12 évet teniszeztem,
56-ot síztem, és 63 esztendeje bicajozom. Csak módjával: amennyi nem fáraszt ki. A teljesítménysport már a túlzások körébe tartozik, ezért elkerülöm. Focimeccsen ötször voltam, Édesapám próbálta megszerettetni velem a focit (ő futballbírói vizsgát is tett), de a csapatsportokat nem kedveltem. A sí és a kerékpár az igazi: egyedül vagy, az ’ellenfél’ nem egy másik ember, hanem a lejtő vagy az út. Nem vagyok ’sportoló’, csak a testmozgást kedvelő emberke. A drukkolás és a sportfogadás sem nekem való, hanem az emberiség sörivó és pénzéhes rétegeinek. Tömegek szórakoz(tat)ása; s tekintve, hogy ’a tömeg alapvető lelkiállapota a düh’, semmi jó sem várható tőle.
1965-ben jártam először Budapesten, s Édesanyámmal kimentünk a Margit-szigeti teniszstadionba, mert szeptember elején ott tartották az Universiadét. Aznap éppen Ion Ţiriac játszott. Ültünk az árnyékos oldalon, és néztük a játékot. Már a második játszma ment, amikor egy kis malőr történt. Ţiriac adogatott, az első szerva a hálóban kötött ki. Egy elfogult és felspannolt drukker hangosan gondolkodott, bár ezt tiltja az angol etikett. Elszakadt nála a cérna, és a vágyait ily szavakba öntötte: „A másikat is!” Ţiriac – aki Brassóban született, ezért jól beszélt németül meg magyarul is – nem emelte föl a hangját, de így is jól hallatszott a válasz: „A keresztanyád térde kalácsa!” (Nem így mondta, hanem durvábban.) Valaki meg is jegyezte félhangosan: „Ez úgy beszél magyarul, mint te.”
Ezzel le is zárult a kis közjáték. Ennek kapcsán fölmerül a kérdés: milyen jogai vannak a nézőnek és a játékosnak? A néző nem szólhat bele a mérkőzés folyamatába, mert a játékos dolga, hogy hova üti a labdát. Legjobb lenne, ha meg se szólalna. Edzenie kellene magát a türelemre és a szótlan szemlélődésre, de A tömegek lélektana című könyv szerint ezt nem lehet elvárni.
A harmadik példa. Néhány napja – a nyolcaddöntők sorában – már elég feszült hangulatban zajlottak a sznúker-világbajnokság mérkőzései. (Kedvelem ezt az úri sportot; nyuggerként ezzel kapcsolódom ki, de nem merülök el annyira benne, hogy ne tudnék aludni X sikere vagy Y bukása miatt.) A mostani bajnokság nagyon megszitálta a mezőnyt, a tavalyi győztes már az első nap kiesett. A vérbeli drukkerek már azt latolgatják: „vajon ki nyeri a totógyilkos vébét?” Izguljon az, akinek vesztenivalója van.
A sheffieldi Crucible Színházban ’ment a balhé’, a kettéosztott placcon egy-egy asztalnál játszottak. Állandó a jövés-menés, a megkívánt csend és nyugalom helyett zavar és káosz. Ez csak fokozta a feszültséget. A játékosok is ingerlékenyek, a játékvezetők próbálják csendesíteni a tömeget, de nehezen megy, mert a ’kedves néző’ azt gondolja, hogy a belépődíj ellenében neki söröznie és zajongania is szabad.
Ronnie O’Sullivan – többszörös világbajnok – a csörtető nézőket hallván leült, és kijelentette, hogy nem játszik addig, amíg el nem csendesedik a tömeg: az elszakadt cérna klasszikus esete. Mindez azért, mert a rendezők pénzéhsége miatt egy helyszínen két meccs ment, egy vékony paraván két oldalán. Ronnie – a türelme után – a meccset is elvesztette. Kiheveri majd, s talán a szervezők is megfontolják, hogy hány embert zsúfolnak össze egy ’csendigényes előadás’ helyszínére. (Én viszont már nem reménykedem: a józanság és észszerűség már nyomokban sem fordul elő…)
