Tartozom egy vallomással. Ha nincs időd elolvasni, akkor íme röviden a lényeg: nehéz feladat szülőnek lenni. Egy mondat, ennyi. De ha te is szülő vagy, akkor tudod, hogy ezt nem lehet egy mondatban összefoglalni. Hogy miért? Elmesélem.
Én komolyan gondoltam, hogy apa leszek. Olyan apa, akiről nem szólnak a hírek, nem cikkeznek a magazinok, de azt tudni róla, hogy mindig jelen van. Ám az élet beleszólt az elképzelt apamodellembe. Mert én is csak egy gyarló, térben is időben korlátozott ember vagyok, aki egyszerre csak egy helyen tud jelen lenni.
Mert senki nem mondta nekem, hogy bár az apai szeretetet végtelen, azaz nem lehet térbe és időbe zárni, a fizikai jelenlét véges.
Az fáj a legjobban, hogy bár fizikailag jelen vagyok a gyerekeimmel közös térben, mégsem vagyok ott. „Apám mindenütt ott van, csak épp itt nincs” – kiabálhatná a lányom, aki éppen a figyelmem igényli. De nem kiabál, csak a szemeivel könyörög. „Apa most nem tud veled foglalkozni, mert sürgős dolga van” – mondom neki, és átnyújtom a táblagépet.
A táblagép vagy okostelefon lehalkítja a zajforrássá degradált gyermeket.
Hogy mennyi időre? Nekem mindössze pár percnek tűnt, de ha az órámra pillantok, akkor rádöbbenek, hogy két óra telt el. Hétezerkétszáz másodperc, amit a lányommal tölthettem volna. Százhúsz perccel kevesebb együtt töltött idő.
Valahányszor a képernyő elé ültetem, annyiszor lopok abból a közös időből, amit születése pillanatában félretettem. Csak neki. Azzal, hogy eldöntöttem: apa leszek. Ez az egymásra hangolódás, a figyelem ideje, amit a közös nevetések tesznek felejthetetlenné, ebből alakul ki a család szeretethálója, ami felvértezi a külvilág veszélyei ellen.
Minden képernyő előtt eltöltött perc ezt a hálót tépi. Ha elmaradnak az ölelések, és csendbe borul az asztal a közös ebéd ideje alatt, elhalkulnak a nevetések, bolondozások, ez a szeretetháló is szertefoszlik.
Most még tehetek róla, hogy ne ez legyen. Apaként, szülőként.
Fekete S. István
