Csütörtöki kimenő
Akár ki is jelenthetném büntetőjogi felelősségem tudatában, hogy mindenféle kultúra létjogosult, így a címben feltett is. Ugyanis, ha van asztalkultúra (étkezés mikéntje és esztétikája), agrikultúra (amelyet nem kell magyarázni, csak rendszerint panaszkodni illik, elégedett mezőgazdászokkal tájainkon nem nagyon találkozni), őskultúrák (régészet, néprajz és a társdiszciplínák felségterülete), vonatkultúra (hogyan utazzunk, miért, kivel, mikor, meddig, mennyiért, és van egyáltalán távolsági vonatjárat átszállás nélkül?) stb., akkor egy adott kontextusban a zoknikultúra létjogosultsága is elfogadható.
Erre nagyon kézenfekvő példa az olasz, mely kultúrmissziót, esztétikai érzékenyítést, nevelést is magára vállal. Ugyanis két pár olyan zoknival örvendeztetett meg életem párja rövid egymásutánban, melyeken a Mona Lisa (Leonardo da Vinci után szabadon) és Michelangelo Dávidja (egykor köztéri szobor, eredetije Firenzében) látható. Beleszőve a zokni szárába, mely az olasz (vagy kínai alvállalkozók) mesterműve. Színes, eleven minden bokarándulásra. Meleg, téliesített, műszálas.
A zokni feladata, hogy a vásárlót arra serkentse, hogy ebben a szerelésben keresse fel a képtárakat, galériákat, látogasson tárlatokat, szerezzen pénzt – nem azért elsősorban, hogy több műtárgyas zoknit vásárolhasson –, hanem azért, hogy maga is műgyűjtővé lehessen, aki majdan gazdag hagyatékát valamelyik nyilvános képtárra örökíti rá.
Más országok is követhetnék a példát, hiszen vannak híres gyűjtemények, hogy csak a Louvre-t említsem. Ott van ui. a Mona Lisa, amit egykor egy hazafias olasz haza akart lopni, egy őrült japán pedig megrongált, de oda se neki, a műtárgy védett, üveg alatt milliókat vonz azóta is a mondott párizsi múzeumban. Innen vihető át fuszeklire J. L. pl. David hatalmas vászna – körkörösen I. Napóleon dicsőségéről vagy az impresszionisták tájképei, naplementéi, Renoir lányalakjai erotikus kivitelben is agglegények számára.
Nem vagyok biztos, hogy Magyarországon a Magyar Nemzeti Galériában látható zsánerképeken kívül más botrány nélkül átvihető a lábszárvédőkre, ugyanis hogyan fogadná az érzékeny közvélemény, ha Mányoki Ádám Rákóczi-portréja kerülne rá zoknira, vagy Székely Bertalan Egri nők c. festményébe tekerné be a lábát egy jöttment vidéki atyafi /fővárosi kurafi.
A hazai közvéleményt meg sem merem célozni, hiszen azonnal felcsattanna a parlament, a szenátus különbizottságot trombitálna össze, leváltanák a kulturális minisztert (ki is, kérem szépen aktuálisan?), ha Grigorescu ökrös szekere vagy Theodor Aman akármelyik műve kerülne átszövésre a zokni-térfélre. Talán Luchian csendéletei menekülnének meg, de elegáns sznob világfi ezért sem venné föl, a nemzeti érzésű parasztpárti is idegenkednék tőle, hiszen a tévé megkövetelte álnépzenei felvételeken még a bocskor sem megengedett (az csak a görög és más balkáni etno-mjuzik közvetítések, fesztiválok kelléke), hát még a színes ábrázatos fuszekli!
Hagyjuk is az egészet szépen elenyészni, én is meggondolom, ha idehaza felöltöm még egyszer ezeket az ajándék ruhadarabokat, melyeknek akkor és ott (birtokba vétel pillanatában) módfelett örültem. Szánom is, bánom is.
