Hétköznapi történet
Az ősz első hónapja nem csak testet tápláló, éléskamrákban elraktározható javakat terem; a lélek számára is bőven hoz gyümölcsöt. Egykori osztályközösségek számára ideális ez az emlékektől fényes, simogató időszak a találkozásra, röpke közös időutazásra. A mezőbándi középiskola 57 esztendeje végzett reál szakos növendékei is így érezhették, amikor elhatározták, hogy egy, az iskolai becsengetéshez közel eső délutánon ülnek le újra egymás mellé visszaszólongatni, újraélni a diákévek ezernyi pillanatát, a négy esztendőt, aminek tükrében úgy láthatják egymást és önmagukat, mint egykor, egyenruhás, boldog tizenévesként.
A kövesdombi református gyülekezetből ismert, mosolygós Balogh Magda, a találkozó megszervezője hívott el az ünnepi alkalomra, amelyen hat osztálytárs idézte fel a bándi iskolás világ színeit, arcait. Mozaikszerűen kapcsolódtak egymásba a történetvillanások, amelyekből a maguk tisztaságában rajzolódtak ki egy összetartó közösség mindennapjai.
– Az ötvenedik érettségi találkozó után az 55. és az 56. is összehozott minket. Mivel az osztályfőnökünk már elköltözött a földi világból, ezúttal egykori földrajztanárnőnket, Madaras Ildikót hívtuk meg, ő pedig boldogan fogadta el a felkérést. Azt mondta, örvend, hogy köztünk kicsit ő is megfiatalodik. Diákkorunkban mindig felnéztünk rá, csodáltuk, milyen szép, elegáns és kedves – mesélte Magdi néni. – Huszonöten végeztünk 1969-ben a bándi iskola reál szakán, épp most olvastam fel a névsort. Nyolcan közülünk már nem élnek. Vannak külföldön – Magyarországon és Németországban – élő osztálytársaink, ők nem tudtak eljönni, de a németországit az előbb felhívtuk, elbeszélgettünk vele, és közös csoportképet is küldtünk neki az együttlétről, hogy egy kicsit ő is köztünk érezhesse magát – tette hozzá a találkozó szervezője, akitől azt is megtudtam, hogy a résztvevők közül öten Marosvásárhelyen élnek, a hatodik osztálytárs pedig Csíkszeredából érkezett. Egy Sepsiszentgyörgyön élő osztálytárs, az együttlét tulajdonképpeni kezdeményezője is nagyon szeretett volna jelen lenni, de családi okokból sajnos ez nem sikerült.
A következő percekben a jelenről a múltra terelődött a szó.
– A tanáraink nem csak a tudásukkal, a viselkedésükkel is példát mutattak nekünk – értettek egyet többen is az asztal túloldalán. – Azok, akik minket oktattak, nem sokkal azelőtt végezték az egyetemet, és fiatalos lendülettel, jókedvvel, szeretettel foglalkoztak velünk. Nagyon jól éreztük magunkat a társaságukban, és végzéskor éjjeli zenével köszöntük meg az odaadásukat.
– A mai napig boldogság találkozni velük. Olyan szép volt a bándi diákélet, hogy talán még az itteni vásárhelyit is felülmúlta. Az igazgatónk, Farkas Ernő tanár úr is azon a véleményen volt, amikor egyszer erről beszélgettünk, hogy a bándi tanintézet az Unirea líceummal vetekedett.
– Nekünk természetes volt, hogy az egyetem után kimenjünk falura tanítani, és az ottani közösségben éljünk – jegyezte meg a meghívott pedagógus.
– Olyan magas szinten készítettek fel minket a tanáraink, hogy ahányan közülünk egyetemre felvételiztek, mind bejutottak. Akkoriban nem léteztek magántanárok, minden ismeretet a tanórákon gyűjtöttünk be – erősítette meg az elhangzottakat egy osztálytárs.
Ezután a bentlakási mindennapok kerültek előtérbe.
– Mezőkölpényi születésű vagyok, így az iskolai időszakban a líceum internátusában laktam sokadmagammal. Nagyon szép volt az ottani élet. Ott rend volt. Reggel 6 órakor keltünk, mentünk az ebédlőbe reggelizni, onnan az iskolába. Ebéd után a csendes tanulási idő következett, a 9 óráig tartó szilencium, 10 órakor pedig villanyoltás – körvonalazta Magdi néni az internátusi élet ritmusát, majd azt is hozzátette, hogy amikor a bentlakók hazamentek, teljes erővel vetették bele magukat a mezőgazdasági munkába, hogy a szüleiknek segítsenek, a bándiak pedig az iskolás napokon is kint szorgoskodtak a mezőn, ha lejárt a tanítás, és dologidő volt.
A továbbiakban a sportéletről is szó esett. Bár az iskolának nem volt tornaterme, és az edzéseket kizárólag az udvaron lehetett tartani, a bándi diákok kosár- és röplabdaversenyekre is eljutottak, így egy kicsit „világot” is láttak. Emellett diáklétük felejthetetlen színfoltjai voltak a hétvégi táncos mulatságok, a „döcik”, az időutazásból, amelyre engem is meghívtak, természetesen ezek sem maradhattak ki.
Együttlétünk vége fele arra kértem az asztal körül ülőket, hogy villantsanak fel pár fontosabb mozzanatot a ballagás után bejárt útból. Lengyel Margit számára a székelyudvarhelyi cérnagyár volt a felnőttkor első állomása, onnan került a marosvásárhelyi gyapotszövödébe mint textillaboráns. „A falu szülöttje voltam, érettségi után jöttem Vásárhelyre. Az első munkahelyemen álmaimat szőttem, perzsaszövőnő voltam Balogh Magdival. Az első gyermekem megszületése után kimaradtam a munkából, közben a második gyermekem is világra jött. Ezután a kereskedelemben helyezkedtem el, egy nagybani lerakatban dolgoztam 34 évet. Időközben még született egy gyermekem. Mindig arra vágytam, hogy vagy könyvelő legyek, vagy kereskedő, és az utóbbi álmom valóra is vált. Sajnos második éve özvegy vagyok. Négy unokám és egy dédunokám van” – foglalta össze a mögötte lévő évtizedeket Bartha született Gál Erzsébet. Bartha Ella Székelyudvarhelyen végezte el az egészségügyi technikumot, utána négy évig Marosvásárhelyen az ideggyógyászaton dolgozott. Csíkszeredába ment férjhez, azóta ott él. „Ötven éve vagyok csíkszeredai, a szívem azonban még mindig visszahúz Vásárhelyre, amikor hazaálmodom magam, mindig az itteni klinikán dolgozom” – mesélte a fiatalos kisugárzású egykori diáklány. Gáll Irén a líceum elvégzése után szintén Vásárhelyre került, az Elektromaros kábelgyárba. „Akkoriban a középiskolai tanulmányokat lezáró érettségi vizsga sokat számított, így felfigyeltek rám, és előléptettek. Egy nagyon jó munkaközösségben dolgoztam, ahol nagyszerű társaság volt, magyarok, románok egyaránt jól egyeztek. Hálás vagyok a Jóistennek, hogy van családom, két gyermekem, három unokám. Sajnos ők Magyarországon élnek, de az internet sokat segít a kapcsolattartásban” – vázolta fel Gáll Irén élete fontos történéseit. A mezőmadarasi születésű Pap született Kis Jolán mintegy ötvenöt éve marosvásárhelyi lakos. Érettségi után Brassóba ment felvételizni szociális asszisztens szakra, be is jutott, de végül inkább a szerelmet és a családalapítást választotta, és Vásárhelyre költözött. Egy évvel az esküvő után meg is született a nagyobbik fia. Jolán is a kábelgyárban dolgozott nyugdíjazásáig, és soha nem bánta meg, hogy ezt az utat választotta. Két fia és négy unokája van. Balogh született Magyari Magda a Prodcomplexnél dolgozott a perzsaszövödében. „17 és fél éve özvegy vagyok, gyermekem sajnos nem született, de más gyerekének, unokájának örvendek, és szeretnek is a kicsik. A templomi közösségben nagyon jól érzem magam, és most itt is, a »lányokkal«” ‒ mondta a találkozó főszervezője, aki régi osztályfotókat és az elmúlt évtizedek érettségi találkozóinak megörökített pillanatait is elhozta a léleküdítő együttlétre.
