Kiadó – hirdették a nagy, fekete betűk a lakótelepi turkáló ablakában. A kiürült térben semmi sem emlékeztetett a pár nappal korábban még meleg fészekhangulatot árasztó ruhaerdőre, amelyben ritmikusan váltották egymást a kávébarna, meggypiros és mélykék árnyalatok.
Természetesen a bolt nélkülözhetetlen ,,tartozéka”, a bejáratnál üldögélő, a vállfákkal teli állványok közt néha egészen ,,elkukkanó”, kedves arcú, kicsi asszony is eltűnt. Pedig már csak miatta, a lényéből áradó nyugalomért is megérte betérni a használt öltözékek jellegzetes szagától átjárt helyiségbe. Ő sohasem hagyta válasz nélkül a kérdezőt, és – egyes, kényelmesebb kereskedőktől eltérően – nemcsak a fejével bökött a keresett árucikk irányába, hanem vette a fáradságot, és a vásárlóval együtt igyekezett megtalálni az elképzelésnek leginkább megfelelő darabot. Ha kérték, tanácsot is adott, de sohasem volt erőszakosan tolakodó. Amikor viszont új áru érkezett, és tudta, hogy van közötte régóta várt holmi, kérés nélkül szólt visszatérő vevőinek, akikből – kicsit sem meglepő módon – jó pár akadt.
A környékemen lakott, így rendszerint a bolton kívül is találkoztam vele. Miután azonban az üzlet bezárt, hetek teltek úgy el, hogy nem láttam. Nemrég a postán, sorban állás közben figyeltem fel a jól ismert, enyhén rekedtes hangra. Bélyeget vásárolt, ugyanabból a narancssárga hattyúsból egyszerre tízet. Ráköszöntem, amikor kifelé indult. Derűsen üdvözölt, és kérésemre megvárt az épület előtt.
– Rég nem láttam. Siet? – tudakoltam beszélgetésünk elején.
– Én aztán nem – mosolyodott el az egykori árus. – Mióta nem dolgozom, mindenre van időm.
– Sajnálom, hogy bezárt a turkáló. Szerettem oda járni – biztosítottam együttérzésemről és a hely iránti rokonszenvemről.
– Hát, tudja, a pandémia ezeknek a vállalkozásoknak is betette az ajtót – szakadt fel a sóhaj az apró asszonyból. – A járvány elijesztette az embereket a kéz alatt kapható termékektől, pláne a használt ruhaneműtől. Tavaly márciusban hónapokig zárva volt a bolt, aztán szép lassan kinyithattunk, de a vevők közül sokan nem tértek vissza. Olyanok is távol maradtak, akik azelőtt hetente bejártak ezért-azért. Az eladás így borzasztóan visszaesett, a hely használatáért azonban ugyanannyi bérleti díjat kellett fizetni. A főnöknőm már az év elejétől mondogatta, hogy ez így nem mehet tovább, de valahogy mindig sikerült tovább tolni a szekeret. Mostanra azonban egyértelművé vált, hogy be kell zárni a boltot. Ismerősöktől tudom, hogy sok turkáló került hasonló helyzetbe.
– Most dolgozik valahol? – érdeklődtem.
– Őszintén szólva még nem indultam el munkát keresni – emelte rám melegbarna tekintetét az asszony. – Hat évet töltöttem el a turkálóban, nagyon a szívemhez nőtt. Úgy gondoltam, adok egy kis időt magamnak, hogy lélekben is ki tudjak lépni azon az ajtón. – Pár percre elhallgatott, mintha ízlelgette volna magában a szavakat, aztán folytatta: – Az az igazság, hogy rám fért már a pihenés. Tudja, érettségi után folyamatosan dolgoztam, hol a vendéglátóiparban, hol a kereskedelemben, pár évet Magyarországon is, egy kétgyermekes családnál, mint házvezetőnő. Sohasem voltam költekező fajta, így van megtakarított pénzem, anyagilag nem érzem meg ezt az ,,áramszünetet”. Amúgy is csak magamról kell gondoskodnom, és nincsenek extra igényeim. Családdal, persze, más lenne, akkor én is igyekeznék mihamarabb visszaállni a mókuskerékbe. Igaz, a turkálós mindennapokat sosem éreztem megerőltetőnek vagy egyhangúnak. Mindig volt kivel szót váltani, és nemcsak kabátokról, cipőkről, szoknyákról. Annyian megajándékoztak a bizalmukkal, miközben életük legnehezebb pillanatairól meséltek, hogy már önmagában azért hálás lehetek.
– Hogyan telnek most a napjai? – tettem fel az újabb kérdést.
– Olvasgatok, filmeket nézek és tervezem, hogy megpróbálkozom a sofőrvizsgával. Ez régi álmom, édesapám ugyanis buszsofőrként dolgozott, és kislánykoromban titokban engem si tanítgatott a vezetésre. Csak aztán elváltak a szüleim, és anyukám meg a nevelőapám mellett egészen más irányt vett az életem. De ez hosszú történet, talán majd egyszer elmesélem. Viszont, hogy szavamat ne felejtsem, lett egy új hobbim is: a levelezés. Az interneten találtam rá egy volt iskolatársamra, akivel mindig is jóban voltunk. Ő Németországban él, és szenvedélyes bélyeggyűjtő. Megegyeztünk, hogy hagyományos, postai úton tartjuk a kapcsolatot, és mindegyre küldök neki az itteni bélyegekből, hogy legyen mivel cserélnie. Egyúttal a régi, lánykori kézírásomat is próbálom visszanyeri, aminek annak idején az egész osztály csodájára járt.
– Ezek szerint nem unatkozik – vontam le a következtetést.
– Az biztos – mosolyodott el újra beszélgetőtársam. – Persze, szívesen visszamennék a régi helyemre, ha lenne hova, de úgy érzem, ennek az ,,áramszünetnek” is éppen olyan fontos szerepe van az életemben, mint eddig bárminek.
