Azt hiszem, sőt: biztos vagyok benne, hogy nem elsőként használom az egykor gyerekeink körében népszerű, amerikai bábfilmsorozat figurái és politikusaink közötti párhuzamot.
Azt hiszem, sőt: biztos vagyok benne, hogy nem elsőként használom az egykor gyerekeink körében népszerű, amerikai bábfilmsorozat figurái és politikusaink közötti párhuzamot.
Nem szeretnék népszerűsködni azzal, hogy minden közéleti vezetőnket, magyart és románt, egy kalap alatt azonosítanám a közismert bábokkal, hiszen számos olyan közéleti embert ismerek, aki lelkiismeretesen, legjobb szakmai tudásával igyekszik helyt állni ebben a rendkívüli, egész embert követelő helyzetben. Nem tartom egyáltalán szórakoztatónak, hogy immár évek óta divattá vált leszólni mindenkit, akit politikusnak vagy közéleti vezetőnek szoktunk nevezni. Az általánosítás az élet minden területén igazságtalan és károkat okoz, a jelen valósága pedig azt igazolja, hogy többek között ezért is tartunk ott, hogy a politikai és társadalmi élet legtöbbet szidott „egyedei” a vezetők közül kerülnek ki. Megvallom, magam is beleestem ebbe a hibába néhány korábbi írásomban, mert nem ellensúlyoztam bírálatomat pozitív példákkal.
Az elmúlt hetek-napok viszont ismét ráirányították a figyelmet arra a jelenségre, amely eszembe juttatott egy régi, színházi anekdotát: a kirívóan tehetségtelen, de befolyásos pártfogója révén színpadra lépő „művésznőt” a próbán a rendező arra kéri, lépjen egy, két, majd három lépéssel hátrább. A harmadik hátráláskor a primadonnajelölt megjegyzi: de mester, akkor már nem fogok látszani a nézőtérről. Mire a rendező: hát éppen azért lépjen hátra!
A gondolat, amelyre ma utalni szeretnék, szintén nem újdonság. Évek óta kénytelenek vagyunk elszenvedni a demokratikus berendezkedésből adódó helyzetet, tudniillik azt, hogy választottjaink szabják meg az irányt négy évig, ha rájuk szavaztunk, ha nem. A következmény az, hogy akkor is a
„színpadon” látjuk őket, ha nem igazolják a bizalmat, amelyet egy viszonylagos, helyi vagy országos többség kinyilvánított irántuk. Cserére pedig csak akkor van lehetőség, ha a következő választásokon másokra adjuk voksunkat. Az ugyanis párját ritkítja mifelénk, hogy valaki önszántából, önbecsülésből, erkölcsi alapon lemondjon. Elismerem, volt erre is példa és jólesően nyugtázom, hogy ilyen értelemben az RMDSZ politikusai közül Bárányi Ferenc még 1997-ben, Cseke Attila pedig 2011-ben megtették ezt a lépést, amivel talán több elismerést szereztek, mint éppen egészségügyi reformokat szorgalmazó és néhány igen fontos lépésükkel. Mert ilyen igazságtalan az élet manapság.
Óhatatlanul is eljutok a Raed Arafat-jelenséghez. A katasztrófavédelem egyik romániai megszervezője azért távozott 1993-ban Kolozsvárról, mert abban a városban, ahol egyetemi tanulmányait végezte, a helyhatóságnál (hja, kérem, Funar volt a polgármester!) elképzelése a sürgősségi ügyelet megalapítása ügyében nem talált megértésre.
Marosvásárhelyen, szerencsénkre, az akkori városvezetés (Nagy Győző polgármester), de a megyei intézmények is (Tanács, Prefektúra) felkarolták az ügyet és a belügyminisztérium alárendeltségében, a tűzoltókkal közösen elindították a szervezet kialakítását. Nem vitatva egyetlen percig sem Arafat doktor érdemeit, ügybuzgalmát, szakértelmét, vezető szerepét, illik megemlíteni azt a megértést, amely a helyi és központi orvostársadalom egy része, a klasszikus mentőszolgálat vezetői gyakran kicsinyes kifogásai ellenére, a helyi lakosság erkölcsi és anyagi (emlékeztessünk csupán a gyűjtésre egy rohamkocsi megvásárlásáért!) támogatásával meghozta azt az eredményt, amely lassan két évtizede Marosvásárhelyt országos elsőnek ismeri el a sürgősségi ellátás tekintetében. A hálózat kiterjesztésében pedig, a Központi Régió megyéiben elsősorban, de az ország egész területén is, Maros megye vezető szerepe máig elvitathatatlan.
Az elmúlt napok szimpátiatüntetései után világos, hogy az emberek elismerik a jól végzett szakmai munkát és nagyon elegük van már abból, hogy régen lejárt szavatosságú politikusok az unalomig, a tűréshatárig és azon túl ismételgessék naponta, óránként ugyanazokat a magyarázkodásokat. A tragikuma az egész helyzetnek az, hogy az általános népharag akár el is söpörheti a jól teljesítő vezetőket is, hiszen a szenvedély nem tud különbséget tenni a racionálisan kötelező és a nem kívánt változtatások között. Ezt tapasztalhatjuk Bukarestben és Budapesten, azzal a hasonlósággal is, hogy az utcára kényszerült tömeg nem tud felmutatni értelmes alternatívát egyik ország számára sem. Hiszen nem is ez a „dolga”! A gond az, hogy sem Romániában, sem Magyarországon nem tűnt még fel az a HITELES embercsoport, akinek a szava még ér valamit a tömegek számára.
Szándékosan embercsoportként és nem pártként fogalmaztam meg a „megváltó” csapatot. Romániában a jelenlegi ellenzék még a címben említett bábok szellemi képességeit is alulmúlja, legalábbis vezéreik megnyilvánulásait látva-hallgatva. Magyarországon pedig a hirtelen felindulásból parlamenti párttá avanzsált „Lehet Más a Politika” tapasztalta saját bőrén: nem lehet más! Frakcióvezetője lemondott, érdemi beleszólásuk a törvényhozásban nullához közelít, megszerzett mandátumaikhoz viszont úgy ragaszkodnak, mint a „veterán” szocialisták, kereszténydemokraták vagy akár az újsütetű jobbikosok. Jellemző, hogy eddig az LMP egyetlen képviselője adta vissza mandátumát (tisztelet érte!), mondván, hogy semmi értelmét nem látta ennek a vergődésnek, a parlamenti munka megcsúfolását másfél év után megelégelte. És akkor még nem szóltam arról, hogy az egykori szocialista miniszterelnök még mindig azt hiszi, hogy amennyiben új pártot alapít, akkor ismét hinni fognak neki a magyar emberek! Tragikus, hogy nincs egyedül ezzel a lázálommal!
Jó volna valami biztatót fogalmazni a végére. Talán hihető, hogy az Európai Unió nem fog összecsuklani és esetleg az Amerikai Egyesült Államok sem kezd újabb kalandba a Közel-Keleten, lásd az Irán–Izrael konfliktust. Ha így történik, akkor 2012 végén „meghosszabbíthatjuk” a maják naptárát.
