A mű dicséri szerzőjét, avagy fokozza a szerző dicsfényét, ha emelkedettebben akarnék fogalmazni. A mű maga mindennek alapja, a művet illeti dicséret, elmarasztalás, a szerző a mű mögül sejlik fel, személyével majd csak az irodalomtörténet valamelyik ma már nem divatos, ennek ellenére módfelett hasznos ága foglalkozik.
A mű dicséri szerzőjét, avagy fokozza a szerző dicsfényét, ha emelkedettebben akarnék fogalmazni. A mű maga mindennek alapja, a művet illeti dicséret, elmarasztalás, a szerző a mű mögül sejlik fel, személyével majd csak az irodalomtörténet valamelyik ma már nem divatos, ennek ellenére módfelett hasznos ága foglalkozik. Azt kívánom mindenképpen besugározni az olvasó elmeközpontjába, hogy a művet minden mással szemben előnyben részesíti a közfigyelem és a tudományos közvélekedés, a kutatás – ami természetesen jó, sőt mondhatni: így természetes.
Ezzel szemben azt tapasztalom, olvasom, hallom, fiatalabb pályatársaimtól, hogy egyáltalán nem közömbös, hol adja ki sokat csiszolgatott, kemény munkával kigyöngyözött írásművét az ember (kutató, doktorandus, mesterjelölt). Vagyis az újabb nyugati modellek szolgai átvételével versenyeztetik a kiadókat, arra kötelezik őket, hogy minősítő fokozatokat szerezzenek, s csak az így élre juttatottt kiadóknál megjelentetett művek számítanak a jelölt, a doktori címért küzdő szivijében. Ez nem szívügyeket jelent – a gyengébbek kedvéért –, hanem szakmai önéletrajzot, karrierívet vagy pályaképet, amelynek bevált magyar megnevezése ugyancsak nem érvényes/rokonszenves már. Csak a fentiektől kiadott tudományos értekezéseket fogadják el a munkásság mérföldköveinek, csak azok számítanak, függetlenül belső értékeitől. Ha teszem azt, egy zseniális tudományos mű alacsony költségvetéssel, de olvasható formában (minden tudományos követelménynek eleget téve), a balánbányai Rézangyal kiadónál jelenik meg, az hajítófát sem ér, legyen bár ébenfa a hajítandó tárgy alapanyaga. Ezzel ellentétben rossz szedéssel, hiányos apparátussal, tudománytalan állításokkal, plagizáltan, drágán és csapnivalóan unalmas, szürke keménykötésben lát éjvilágot a legfőbb világvárosi legakadémiásabb főkiadónál, az maga Csimborasszó a harmadik hatványon a tudományos sznobéria világában.
Mintha a kiadó minősítené a művet, és nem a mű a kiadót. Képzeljük csak el, hogy tíz kiadó nyeri el ezt a kitüntetést (privilégiumot), évente ezer ember doktorál, ennek ezer művet kell a tudományos minősítő bizottság asztalára helyezni. Ezer tudományos munkát tíz kiadó aligha tud kiadni, tehát az érdemes művek közül a valószínűségszámítás szabályai szerint legalább 40-50-nek várakoznia kell, amíg beütemezik, támogatást nyer rá, amíg akad lektora stb., amíg a kiadás boszorkánykonyhájából a tudomány asztalára kerül. Ezalatt késnek a címek, megelőzik a felfedezésben, elorozzák az elsőbbséget a később indult tehetősebb nyugati kiadók, kutatók, teamek, más aratja le a babérokat… (Létrejön a Bolyai-jelenség.) Míg más kiadók, amelyek nincsenek a privilégiumok birtokában, de szebben, jobban, gyorsabban, s miért ne, szakszerűbben is dolgoznak, ott állnak rangos megrendelés nélkül. Vagyis, aki eddig kénytelen volt silány műveket kiadni, az ezután sem fog fölemelkedni, mert a kiadók addigi szivije is erősen húz a latban.
Képzeljük el, hogy Einstein művét a relativitáselméletről ősformában valószínűleg egy csöndes, névtelen kiadó jelentette meg, ám ez egyáltalán nem zavarta a berlini egytemet, a világot, a Nobel-díj-bizottságot, amikor jutalomra terjesztették fel Albi bácsi puha kötésben kiadott művét.
Tudom, minden relatív: számos lapos mű a privilegizált kiadót akár le is süllyesztheti, amire azonban honi viszonyaink között aligha van példa.
