2024. july 4., Thursday

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Csöppike – így szólította mindenki a hosszú, szőke hajú, kék szemű fiatalasszonyt, aki motorkerékpáron száguldozta végig a marosvásárhelyi ötvenes évek második felét és a hatvanasok legelejét. Serlegek, érmek, oklevelek őrzik az egykori szenvedély emlékét a múzeumi gonddal berendezett szobában, ahol lányával, Zsuzsival délibábként keressük, várjuk az elmúlt időt. Találkozásunkat igazi detektívmunka előzi meg, rég látott dobozokból kerülnek elő a történések őrei: fél évszázados újságcikkek mellől kivágott fotók, rövid megjegyzések, Csöpi néni finom, sok év után is varázserővel ható betűi.

Elsőként egy fiatalabb, 22 éve kelt szöveg kerül a kezembe. Kastély az enyészet útján – olvasom a Népújság 1998. március 27-i tudósításának címét. „Itt születtünk. Zsuzsikának” – súgja a jellegzetes kézírás a cikk szélén. Rögtön utána egy római katolikus templom fényképét forgatom, az újságban megjelent fotó mellett most is ott a segítség: „Itt voltunk megkeresztelve. Ó, édes Radnót”.

Az idő tréfálkozni kezd, hirtelen hatalmasat ugrik előre. 2002. december 22., Népújság: „Csöppike, a jó Mikulás. Kémenes Lóránt plébános úrral. A ruhát is magam készítettem. Köszönöm Istennek a felejthetetlen napot” – üzenik az újságcikk szélén egymás alá rendeződő sorok. A templomi ünnepséget megörökítő, fekete-fehér fotón hosszú köpenyes, vattaszakállas, idős hölgy néz a kamerába. A szeme elárulja. Ő az a törékenynek látszó, fiatal nő, aki négy és fél évtizeddel korábban sorra nyerte a regionális motorkerékpár-versenyeket.

– Mivel hamar férjhez mentem, és nemsokára a fiam is megszületett, nem volt alkalmunk édesanyámmal komolyabban a múltról beszélgetni. Néha elkezdett egy történetet, de aztán elterelődött a szó – jegyzi meg Zsuzsi, miközben egy régi profilképet mutat. A szépséges arc Karády-féle szenvedélyt sugároz.

– Anyukám színésznő akart lenni, és úgy tudom, volt is valaki, aki meglátta benne a tehetséget, de a körülmények nem kedveztek ennek az álomnak. A motorozásba fiatal házasként szeretett bele. Ikerlányként jött a világra, és egy akkori, híres orvos azt mondta neki, emiatt nem valószínű, hogy lesz gyermeke. A várakozással töltött évek, úgy tűnt, a doktort igazolják, ezért édesapám elhatározta, hogy kárpótlásként megtanítja motorozni – meséli vendéglátóm, aztán már mutatja is az 1955-ös hajtási jogosítványt, amelyen a Permis de conducere felirat alatt a Permis de conduiret olvasom. Nem értjük ez utóbbi szavak jelentését, de ez most nem is fontos. Egy 1956-os újságcikk maradványa kerül elő az emlékdobozból, a szövegdarabkákat megfejteni kész talány, a motoros csapat fotója és alatta a kedves Csöpi néni betűk azonban elárulják a lényeget. Ez a bejegyzés már az unokának szól: „A 40-es számú versenyző. Ez volt a te Kicsimamád”.

Innen felgyorsul a ritmus, egymás után simítok végig 1955, ‘57, ‘58, ‘60 emlékein, okleveleken, érméken, amelyek közül a legtöbb az első helyezésért járt. A Rapid sportklub szervezésében zajlott regionális megmérettetések közül nem egy a megyeszékhely és Szászrégen között zajlott – a diplomákon legalábbis ez áll. Az utolsó győzelmek egyikét 1960 áprilisában élte meg az akkor harmincéves versenyző, aki két év múlva, váratlan égi ajándékként anyává vált. Ezzel véget ért a két keréken száguldás, csónakos motorjával azonban gyakran kerekedett fel székelyföldi kirándulásokra a most már háromtagúvá nőtt család. 

– Édesanyám mesélte, hogy a versenyévek alatt volt egy kategória, amit nőként ő nyert meg először. Arra, sajnos, nem emlékszem, hogy pontosan miről volt szó, talán nem is részletezte. Sokat kutattam az interneten erre utaló források után, de nem jártam sikerrel – halkul el beszélgetőtársam hangja. Később azt is megemlíti, hogy szülei fiatal házasokként a Teleki Téka egyik helyiségében laktak, a November 7. negyedi lakást „pártunk és kormányunk” egy nagyobb versenyen aratott győzelem jutalmaként utalta ki a házaspárnak. 

Az idősíkok közt megtett kilométerek után nem könnyű visszatérni a jelenbe. Lassan kortyolgatom a Zsuzsi-féle kávélikőrt, miközben tekintetemmel még egyszer végigsétálok a fekete-fehér múltkockákon, a versenyek rajtját és végét őrző pillanatokon, a bőrdzsekis csapat hegyvidéki túráinak emlékképein. Aztán arra a hosszú, ősz hajú, kislányos mozgású hölgyre gondolok, aki 12–13 évvel ezelőtt egy lakótelepi játszótéren, a fűben hátradőlve maga fölé emelte még egészen aprócska gyermekemet. Ehhez a belső fotóhoz nem kell külön magyarázat. Csöpi néni, a motorosok régi Csöppikéje a nyolcvanas éveiben is megőrizte lényének legfőbb jellemzőjét, a derűs erőt és annak forrását, a mindenki felé egyformán áradó szeretetet.


Ez a weboldal sütiket használ

A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató