Küldeni? Szó se róla! Postán? Isten őrizz! Inkább személyesen el- és kihordani, elvinni, elcipelni, cipekedni. Emeletekre felcigölni.
Küldeni? Szó se róla! Postán? Isten őrizz! Inkább személyesen el- és kihordani, elvinni, elcipelni, cipekedni. Emeletekre felcigölni. Nem véletlenül használtuk ezt az anyaországi szót, mely a maga rondaságában is borzalmat keltő, de az alábbi sorokban azokról a csomagokról lesz szó, amelyeket a szülők, nagyszülők visznek, cipelnek, verítékeznek át a határon az odaát boldogságot kereső gyermekeiknek, unokáiknak.
Nem biztos, hogy egyetértést szülnek majd e sorok, sőt, olyik olvasóban ellenérzést, mire emezek be fognak telefonálni nekem, a szerkesztőségnek, az atyaisten földi csomagtartójának, hogy mit ütöm bele az orromat olyan dolgokba, amelyekhez közöm egyenlő a nulla törtrészével. De hát az írónak, a cikkdíjért írónak olykor vállalnia kell be az egyet nem értés ódiumát is. Nem lehet mindig a szépség és jóság, a gyönyörök ódáját zengedezni.
Ahhoz nem fér kétség, hogy jobb csomagot kapni (Nyilas Misi esete álljon itt intő példaként elemi iskolai olvasmányainkból), mint adni. Altruisták a két tett közé egyenlőségjelet tesznek, a realisták, cinikusok, potyázók, élősködők stb. mélyen a szív és az agy belsejében nem. Namármost ahhoz sem fér kétely, hogy az adomány, ajándékcsomag adása csupa jóságból, gondosságból, törődésből és a megajándékozott helyzetének (rendszerint) félreértelmezéséből, -ismeréséből fakad.
Konkrétan: számos esetben találkozunk olyan szülőkkel, akik a távolsági (transzkontinentális) buszok csomagtartóját teletömik csalamédéval, Szergej Pavlovics Zakuszkával, barack-, alma-, szilvakompóttal, barack-, szilva-, császár- és köztársasági körte-, málnaízzel, lekvárral, kocsonyával, padlizsánnyersanyaggal, amit télen csak ki kell venni a hűtőszekrény mélyhűtési osztályáról és kikavarni majonézzel, aztán máris kész a... stb. Mert semmi sem hasonlítható az otthoni ízekhez.
Ezért a kiszállítási akcióért az egyszerű utas rendszerint már nem kap helyet a csomagtartóban bőröndjének, hiszen ők, az ügyesebb élelmiszer-szállítók már a busz indulása előtt fél évvel kint ülnek a megállóban, még ki sem hűlt a havasi méz a méh potrohában (?), a befőzelék, a borsó- és zöldpaszulyköltemény a lábasban. Lábon elviszik a termést a gazdától.
Na most már a felháborodás ekkor hág a legmagasabb fokra, ekkor áll delelőn, amelyre az sem gyógyír, hogy számos kint élő boldog és jól menő erdélyi ember bevallja titokban, éjszaka mínusz tíz fokon, az anyák-apák-nagyszülők hallótávolságán kívül, hogy egyáltalán nincs szüksége ezekre. Talán az első időkben, amikor még „románok voltak” és cefetül nehéz volt a boldogulás, talán akkor, de ma már egyáltalán. Bár mondják is a szülőknek, azok elvakult szeretetükben, csak hogy adjanak valamit, hozzák- viszik, hordják kifelé. Nem hiszik el a gyermeknek. Aztán két év múlva benéznek a kamrába, mikor Ákoska, Hubácska, Zselykécske és Melindácska otthon sincs, és felfedezik, hogy még az 1997-es mézelt dióbefőttet sem fogyasztották el. (Arra gondolni sem mernek, hogy a hálátlan ebadta kidobta, odaadta a Máltai Szeretetszolgálatnak, a Caritasnak keresztyéni ajándékul. Karácsonykor meglepett vele egy anyátlan-apátlan szomáliai-erdélyi-felvidéki boldogságkeresőt.)
Lehet, hogy nincs így. Lehet, hogy tényleg elvárják. Lehet, ez az ajándékozás, befőzés a szülők lelki egészségének és önbizalmának növelője. Lehet, hogy a szülő utolsó kapcsolata, kapcsa a magyarba szakadt boldog utóddal.
Megoldás is van. Igaz, köztes, de a siker 97 százalékban garantált. Az anya, nagymama kiutazik magyarba, Pestre, Győrbe, Alsó-nyékládházára, kimegy a csarnokba, a piacra és megvesz minden hozzávalót, amit a magyar föld oly bőségesen, ízesen megterem, és befőzi ott, a magyar élet kellős közepén. Megérdeklődve előző este: mit is szeretnének télire, a boldogulás keresű kenyerére megédesítő tudatbefőttként. Van, hogy semmit. De azért ne tessék megsértődni, anyuka drága. Ez az élet rendje…
