Számos műremek, a két Szervátiusz szobrai, kivételes erejű grafikák, balladás hangvételű faragott székek, emléktárgyak, fotók, pompás népi varrottasok, lélekpendítő kerámiák vonzzák hol ide, hol oda a fotós tekintetét. A budai Szervátiusz Szalonban nehéz betelni a megörökítendő látvánnyal. Látogatómarasztaló minden, ami körülvesz. A derűt árasztó kalotaszegi tulipános láda is az. Rajta könyvek, a Szervátiusz Jenő és Szervátiusz Tibor művészetét felmutató albumok, a Szervátiusz Alapítvány újabb elegáns kiadványai. Tavalyi keltezésű a trianoni centenáriumi évhez kapcsolódó Mindörökké Erdély, a Szervátiusz Tiborral folytatott könyvnyi beszélgetés 2. kiadása, idei az Emeld fel, Uram, népemet című beszélgetőkönyv bővített 2. kiadása, amelyben szintén Szervátiusz Tibor özvegye, az alapítvány és a Szalon vezetője a beszélgetőtárs. Az utóbbi kötet alanya a népdalénekes kerámiaművész, Petrás Mária. Mindkét könyv gazdag, szép képmelléklettel örvendezteti meg az olvasót. A fotók szerzője ugyancsak Szervátiusz Klára.
Pár napja emlékeztünk meg Szervátiusz Tibor 91. születésnapjáról (1931. július 26.), természetes, hogy ma az őt megidéző Mindörökké Erdély című kiadványnál időzünk. Átfogó, az egész életművet átölelő, bensőséges, de nem intimkedő, a szobrász minden fontos emberi, alkotói vonatkozására, sajátosságára, élete, pályája valamennyi meghatározó eseményére, jelenségére, időszakára kitér a jó ritmusú párbeszéd. De hogy is lehetne ez másképp, ha a kérdező, a dialógus fonalának formálója a megszólaltatott felesége, közel három évtizeden át lelki társa, aki mindenbe beavatottan ismerte mindazt, ami Szervátiusz Tibor, a nemzet művésze sorsát, ars poeticáját, személyiségét, művei keletkezését érintette, jellemezte?
Nyilván önkényesnek tűnhet, ha a recenzens valamit kiemel a kötetből, de vállalható ennek az ódiuma. Mert így még inkább kidomborítható az alkotó örök erdélyisége, ami közel négy és fél évtizedes anyaországi aktív lét és a jól kiérdemelt közmegbecsülés közepette sem veszített intenzitásából. Idézzünk tehát Szervátiusz Klára Száz év Trianon című előszavából, amelyben arra az utazásra emlékezik, amikor 1993-ban először jöhettek együtt Erdélybe. A Királyhágón pihentek meg.
„Már sokszor elmondta, mit jelent neki a szülőföld, s mit az elvesztése, de csak itt éreztem át igazán a fájdalmát. Itt értettem meg a megérthetetlent: hogy valakinek a haza és a szülőföld nem ugyanaz.
Erős izgalommal utaztunk Marosvásárhelyig édesanyjához. Sírással borult egymás nyakába anya és fia.
Az ismerkedő napok után alig vártuk, hogy indulhassunk Székelyföld belsejébe s a Gyimesekbe!
Első közös utunk volt ez Erdélyországban, s bár sok követte a következő évtizedekben, örökké emlékezetes marad.
Férjem boldog és felszabadult volt az övéi között, tréfálkozott, nevetgélt a székely asszonyokkal, férfiakkal. Sehol máshol, máskor nem láttam rajta ezt az örömöt, legfeljebb akkor, ha rám nézett, átkarolt.
Egy életre megtanultam, gondolataimban megőriztem e tapasztalatot, hogy milyen terhet hordoznak ők, a számkivetettek; szavak nélkül is éreztem a fájdalmuk minden utam során. S hazafelé mindig elnehezült a szívem.
Ezért is készült el ez az interjúkötet immár második és bővített kiadásban, mert úgy vélem, a személyes életsors hívebben mondja el a szörnyű döntés utáni helyzetet, mint a történelmi adatok és tények.”
Szervátiusz Klára dedikál
Kóstoljunk bele a múltidéző beszélgetésbe is egy-két kérdéssel, válasszal.
„– Azt mondják, csak azt tudjuk igazán szeretni, amit s akit ismerünk, beengedünk a lelkünkbe. Neked aztán számos lehetőséged volt, már egész kis korodtól, hogy megismerd a szülőföldedet, a népet és a tájat.
– A szüleim házassága nem sokáig tartott, mindössze hét esztendeig, így aztán én hol édesanyámnál, hol édesapámnál voltam, attól függően, kinek volt több módja rólam gondoskodni. Édesapám sokszor ment a vidéken, Székelyföldön, Nagybányán, Kalotaszegen élő barátaihoz, akik vendégül látták, s még faragásra való fáról is gondoskodtak legtöbbször, s kapott egy helyiséget, ahol dolgozhatott.
Engem gyakran vitt magával, ha nem volt iskola, így egész Erdélyt be tudtuk járni kelettől nyugatig, északtól délig. Nagyon sokat jártunk gyalog, s mindent láthattunk útközben, a legapróbb fűszálig. Megismertük a falvakat, embereket, a kultúrájukat, hagyományaikat, táncaikat, énekeiket. S persze ismerősünkké váltak az erdélyi tájak, hegyek. Számontartottam az ősi elnevezéseket, s kiderült: Erdélynek mennyi ősi vonatkozású helységneve volt. Azért mondok múlt időt, mert sokat újrakereszteltek, eltörölvén az ősi nyelvemlékeket. Barangolásaimnak több szakasza volt, jártam a vidéket gyerekként, majd főiskolás koromban, végül végzett szobrászként. Vagyis egy-egy tájat, falvat többször is felkerestem. Hegyet mászni is igen korán kezdtem, már négyéves koromban felmásztam a Radnai-havas Ünő-kő csúcsára, amely 2200 méter magasan található. Ez a szenvedélyemmé vált, a havasok csúcsaira feljutni, úgyhogy legénykoromban sokat kirándultam, táboroztam a havasok tetején barátaimmal, édesapámmal. Csodálatos élményeket őrzök ezekről az utakról, erdők képét, naplementéket, napfelkeltéket. S ezek növelték ragaszkodásomat Erdélyhez, úgy éreztem, összenőttünk mi ketten, mindörökké. S meg sem fordult a fejemben, hogy el kell hagynom egyszer a szülőföldet. De ez későbbi történet.
– Tetszhetett neked a gyerekkori élmény, amelyet az erdélyi nép körében tapasztaltál, hiszen főiskolás korodban az utaid ismét visszavezettek Székelyföldre, Kalotaszegre, Moldvába.
– A gyerekkori élmények a legmaradandóbbak az ember életében, alakulásában. Ezek az élmények újjászületve a felnőtt tapasztalatokban meghatározóivá lettek életemnek, ebből táplálkozott kezdődő művészetem, s ebből merítek ihletet mind a mai napig. Gyermekként falun jobbára csatangoltunk, játszottunk, időnként bicskával kisebb fejeket faragtam. Főiskolás koromban a szocreált nagyon szűknek, követhetetlennek éreztem, kerestem a kiszabadulás útjait. Az első kiszabadulási élményt Kalotaszegen, Magyarvistán éltem meg egy nagypénteki napon. Láttam, amint az ottani nép ősi pompájában, keleti eredetét felmutatva vonul a templomba népviseletben. A kékek, zöldek, pirosak, feketék csodálatos orgiája tárult a szemem elé, s hozzá a gyönyörű, büszke tartású emberek. A lányok, menyecskék, mint a hercegnők vonultak az úton a templom felé, gyöngyös pártájuk, piros csizmájuk vakította a szemet. Talán ugyanezt, ugyanígy látta Ady annak idején, s írta róluk, hogy pompás magyarok mentek a Kalota partján. Gyönyörű parasztfejeket láttam, amelyek ösztönöztek a megörökítésre. Rajzoltam, majd otthon faragtam őket, igyekezvén az eredeti tömörségüket visszaadni. Akkor születtek az első népi figuráim. S elkészült az első tömör fejet ábrázoló művem Kis Kati feje alapján. Ami már nem egyedi portré, hanem inkább egy népcsoport jellemzőit tömörítő létportré. Ezekből nőtt aztán majd sokkal később ki az Adyt, Móriczot, Szabó Dezsőt ábrázoló portrém.”
A közvetlenségében is elmélyült, érzelmekkel telt, önvallomásos beszélgetés markánsan kirajzolja Szervátiusz Tibor összetett egyéniségét, ismertebbé teszi főművei keletkezéstörténetét, érzékletesen részletezi alkotásai forrásvidékét, eszmei fogantatását. A legmeghatározóbbak ott sorakoznak szép reprókon a kötetzáró oldalakon. Lényegüket jól megragadja Kiss Dénes Szervátiusz Tibor szobrai között című verse. A beszélgetést nyitásként ennek egy részlete vezeti föl a kötet elején. Érdemes azt is felvillantanunk mai könyvajánlónkban.
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb
felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt:
Adatvédelmi
tájékoztató
