1939. szeptember elsején, e sorok születése előtt pontosan nyolcvanhét évvel, a náci Németország Lengyelország megtámadásával elindította azt a folyamatot, amely rövidesen az egész világot lángba borította. Két nappal később Nagy-Britannia és Franciaország hadat üzent az agresszornak, és elkezdődött a második világháború, amelyről pontosan tudjuk, hová vezetett: mérhetetlen pusztításhoz, városok eltűnéséhez, tízmilliók halálához és olyan világrendek megszületéséhez, amelyek maradványai között tulajdonképpen ma is élünk.
A történelemkönyvekben mindez csupán néhány fejezetet tesz ki: évszámok, csaták, nevek, térképek, statisztikák. És – furcsa módon talán éppen emiatt – mi, akiknek szerencsére nem adatott meg, hogy megéljük, hajlamosak vagyunk e világháborút beláthatatlanul hosszú ideig tartó történelmi korszakként elképzelni. Ám ha sikerül emberi léptékben utánaszámolnunk és a mai realitásunknak megfeleltetnünk, megdöbbenünk: Oroszország 2022. február 24-én indította meg az Ukrajna elleni teljes körű támadást, azóta pedig több mint négy és fél év telt el. Ha 1939. szeptember elsejétől számítanánk ugyanennyi időt, 1944 márciusában járnánk – a második világháború ugyan még nem ért volna véget, de már túl lennénk Sztálingrádon, és alig néhány hónap választana el a normandiai partraszállástól. Az ukrajnai háború pedig még mindig tart, és úgy tűnik, nem lesz egyhamar vége.
Amikor elkezdődött, egyik legnagyobb félelmünk az volt, hogy nem áll meg Ukrajna határainál, hogy egy rosszul célzott rakéta, egy NATO-tagállamot érő támadás, egy félreértett katonai lépés olyan láncreakciót indíthat el, amelynek végén már nem két ország háborújáról beszélünk.
És noha a harmadik világháború nem tört ki, az a világ, amelyben ennek lehetőségét komolyan mérlegelnünk kellett (és talán továbbra is kell), velünk maradt. És megfizettük az árát is. Szerencsére nem a lövészárkokban, ám az ukrajnai háború így is energiaár-emelkedést, inflációt, kereskedelmi zavarokat és hatalmas költségvetési terheket eredményezett. Ukrajna gazdasága 2022-ben csaknem harminc százalékkal zuhant, az újjáépítés a jelenlegi becslések szerint 588 milliárd dollárba kerülhet.
Idén pedig Irán körül éltünk át újra hasonló a szorongást. Az amerikai–izraeli támadások és az iráni válaszcsapások után ismét felmerült a gondolat: meddig lehet fokozni egy regionális háborút anélkül, hogy az globálissá válna? A Hormuzi-szoroson normális körülmények között a világ energiaellátásának mintegy ötöde halad át. A forgalom súlyos korlátozása megemelte az olaj és az üzemanyag árát, növelte a szállítási és biztosítási költségeket, új inflációs nyomást helyezett Európára, az IMF pedig lefelé módosította a világgazdaság növekedési kilátásait. A világgazdaság egyelőre jobban bírja a sokkot, mint sokan várták – de maga az IMF figyelmeztet arra, hogy a tartalékok fogynak.
Szeptember elsején van a második világháború kitörésének emléknapja. És az emléknapok nem csak az emlékezést szolgálják, hanem – ideális esetben – a levont és levonható tanulságot is igyekeznek megőrízni az utókor számára. E gondolatmenet értelmében pedig szeptember elsejének az egyik legfontosabb tanulsága az, hogy a világháborúk nem feltétlenül azon a reggelen kezdődnek, amikor az emberiség felismeri, hogy háború van. 1939. szeptember elsején sem lehetett még látni Auschwitzot, Sztálingrádot, Nankingot, Normandiát, Drezdát vagy Hirosimát. „Csak” egy újabb háború kezdődött Európában.
És nyolcvanhét év távlatából éppen ezért nem az lehet igazán megnyugtató, hogy a harmadik világháború mindeddig nem tört ki. Sokkal inkább az lehetne, ha bizonyosan tudnánk, hogy azok, akik a gombok nyomogatásában érdekeltek, és e nyomogatásért felelősek, megtanulták időben felismerni a határt, amelyen túl már nincs visszaút, és van még bennük elég józanság ahhoz, hogy időben megálljanak. Mert a történelem fordulópontjai és azok összefüggései az utókor szemszögéből többnyire világosan kirajzolódnak – ám az eseményeket irányítók és megélők számára ezek a pontok még láthatatlanok.
