„Magamat adtam vagy kerestem”

Találkozó a 85 éves Boros Zoltánnal

Boros Zoltán, a román köztelevízió rendszerváltás után újraindított magyar adásának alapító főszerkesztője, rendező, zeneszerző volt a meghívott a  Székelyföld folyóirat szeptemberi számának bemutatóján, ugyanis a lap Pályakép rovatában hosszú életútinterjút közölt a sokoldalú személyiség nyolcvanötödik születésnapja alkalmából. A rendezvényen vetített képes beszélgetést láthattak, hallhattak a jelenlevők, a beszélgetőtárs Székely Ferenc publicista, az interjú készítője volt. A találkozón – amelynek a Studium Hub adott otthont –  Mirk Szidónia  szerkesztő ismertette a folyóiratot, és foglalta össze az ünnepelt sokrétű munkásságát.

Boros Zoltánt nem kell bemutatni, hiszen neve és arca összeforrt a romániai magyar televíziózással. Műsorain – mint például a Zenés karaván, a Klubdélután, a Mondod-e még? – nemzedékek nőttek fel. Több mint 30 éven át meghatározó alakja volt a bukaresti tévé magyar adásának. Azoknak, akik megélték a kommunizmus sötét évtizedeit, a magyar adás műsorideje szentnek számított, amikor mindenki mindent félretett, és leült a fekete-fehér képernyő elé. A kiváló szerkesztőknek, műsorvezetőknek sikerült olyan tartalmakat közvetíteniük, amelyeknek üzenetük közösségi hatásuk volt, és egy nagy családdá kovácsolták össze a romániai magyarságot. Boros Zoltán neve hallatán óhatatlanul felidéződik a csíkszeredai régi-

zene-fesztivál, a székelyudvarhelyi Siculus fesztivál, amelyekről nemcsak tudósított, de születésüknél is bábáskodott. A régizene-fesztivál kezdeti éveiben zenei szerkesztő és műsorvezető is volt. Az első Siculus fesztiválra fellépőként érkezett, de a következő évtől ő készítette a zenei műsort a magyar adásnak, sok éven át a zsűri tagja volt. 

Boros Zoltán a Bolyai Tudományegyetem bölcsészkarán kezdte tanulmányait, végül Iaşi-ban zeneakadémiát végzett, zenészként, zeneszerzőként is jelentőset alkotott. 

A vele készített interjú olvasmányos, rengeteg kultúrtörténeti csemegét tartalmaz, de történeti forrásanyagként is szolgálhat azoknak, akik behatóbban meg szeretnék ismerni a XX. századi magyar kisebbségi lét problémáit, az értelmiség szerepvállalását és kiállását – mondta a lap szerkesztője. 

Az interjú részletesen taglalja a dél-erdélyi magyarság sorsát a második bécsi döntést követően, nevezetesen a 80 éve bekövetkezett gyantai atrocitásokat, melyeknek a család is elszenvedője volt, de életben maradtak. 

Az 1944-es szomorú eseményről részletes beszámolót hallhattunk a beszélgetőesten, ugyanis a 80. évforduló alkalmából a faluban megemlékeztek a mészárlásról, s a rendezvényen Boros Zoltán és családja is részt vett. Gyanta Dél-Erdélyhez tartozott, román fenn-

hatóság alatt volt. Amikor Románia átállt a szovjetek oldalára, megfordították a fegyvereket, elindultak visszafoglalni Észak-Erdélyt, ami 1940 óta Magyarországhoz tartozott. Nem ütköztek fegyveres ellenállásba, de a dél-erdélyi falvak magyar lakosai megszenvedték a román falvakból verbuvált hegyivadász hadosztály és Mociulschi nevű tábornokuk bosszúvágyát. Gyantára törtek (a két Boros gyereket a román orvos lakásába menekítették), a parókiát felgyújtották, a család és az egyházi javak megsemmisültek, az édesapát elvitték lágerbe. Két végrehajtó tiszt negyvenegy embert, fiatalokat, öregeket, gyermekeket gyűjtött össze, s egy közlegény a temetőkertben gépfegyverrel lelőtte őket. Boros Zoltán 1993-ban televíziós szerkesztőként Fekete vasárnap címmel dokumentumfilmet készített a gyantai vérengzésről. Számára is csak akkor derült ki a teljes történet, amikor elolvasta lelkész édesapja írásával a presbiteri jegyzőkönyvet. A vérengzést elrendelő Mociulschi tábornokot háborús bűnökért nem ítélték el, sőt Erdély felszabadítójaként több kitüntetést kapott, Nagyváradon utcát neveztek el róla. 

A beszélgetés során szó esett a kolozsvári egyetemi évekről – ahol bölcsészhallgató volt –, nevezetesen az 1956-os megtorlásokról, arról, hogy az egyetem diáksága magáénak érezte a magyar forradalmat, ám ez sértette a hatalmat. A diákszövetség alapító okiratának szerkesztőit le is tartóztatták: Várhegyi Istvánt, Nagy Benedeket, Koczka Györgyöt és Kelemen Kálmánt. Boros Zoltán erről és a marosvásárhelyi orvosi egyetem diákjainak kálváriájáról is dokumentumfilmet készített. Az esten bemutatták azt a dokumentumfilmet, amely a bukaresti bányászjárás kegyetlenkedéseiről szól, s amelynek szervezőit, a felbujtókat mai napig nem vonták felelősségre. 

Boros Zoltán két évtizede vonult nyugdíjba, de korántsem búcsúzott el a magyar adástól. A kollégákkal együtt ünnepelték meg fennállásának 50., majd 2019-ben az új magyar adás 30. évfordulóját. Erre az alkalomra egy műsorsorozat készült Játsszuk újra címmel. 

– Magamat legfejlebb médiamindenesnek tartom, és egy kicsit zenésznek. A kettő kiegészíti egymást: médiamindenesként mindig valamiért igyekeztem dolgozni, egy eszméért – a köz, a magyar közösség szolgálatáért –, egy elvért, a szabad szólásért, magyarul. Zenei szerkesztőként, menedzserként a fiatal tehetségekért. Jazzmuzsikusként, zeneszerzőként pedig én csak én voltam, magamat adtam vagy kerestem… Mindkét pálya olyan volt számomra, mint egy-egy nagy játék – vallja Boros Zoltán. 

A tévés személyiség tíz éve él Marosvásárhelyen. Élete továbbra is mozgalmas, társadalmi szerepet vállal, a kulturális élet aktív résztvevője, koncerteken zenél. A találkozó végén megköszönte volt kollégáinak, munkatársainak, családjának, feleségének, B. Nagy Veronikának, akivel 42 éve él együtt, hogy élete, pályája során támogatták őt. 

A jó hangulatú találkozó beszélgetésekkel, közös emlékek felidézésével zárult. 

Isten éltessen egészségben, Boros Zoltán!