Lessünk be az Epreskertbe

A késztetés, hogy belessen a vasrácsos kerítésen át a hatalmas lombok alatt összegyűlt fura szobornépességre, mindenkiben megvan, aki végigmegy a budapesti Szondi utcán, és észreveszi a dús növényzet között a titokzatos „idegeneket”. Férfiak, nők vegyesen, idősek, gyermekek, klasszikus aktok, szokatlan emberfigurák, torzók, formabontó, modern alakok vonják magukra a tekintetet a főváros közepén, az Epreskertben. Magam sokat kószálok Budapesten, valahányszor alkalmam van rá, de a Bajza, Szondi, Munkácsy és Kmety György utcák határolta „ősparkba” még sohasem jutottam el. Május végén fedeztem fel a különös látványt, persze, hogy közelebbről is meg akartam nézni, ellenállhatatlan az ilyen sejtelmes helyek vonzereje. De nem úgy megy az, hogy csak egyet gondolok! Az Epreskert nem nyilvános sétatér, de nem is apácazárda, bár itt-ott a szakralitás jegyeit is felmutatja, a Magyar Képzőművészeti Egyetem tartozéka, a festő, szobrász és látványtervező tanszékek itteni műtermeiben, a bronzöntő, fémmegmunkáló, kőfaragó, gipsz- és üvegmunkákra szakosodott műhelyekben folyamatos a munka, azt nem lehet megzavarni. A rendhagyó „dzsungel” és a múltidéző épületek, alkotóterek megtekintése, alaposabb körbejárása külön engedéllyel lehetséges. A jóváhagyást az egyetem képzőművész rektora, az erdélyi művészeti életet s mindenekelőtt a gyergyószárhegyi művésztelepet felkaroló Erőss István nyilván megadta, ennek köszönhetően élmény- és fotótáram jócskán gazdagodhatott. Ezeknek csak kis hányadát tudom egy újságnyi oldalon felmutatni. A képzeletet mindegyre felpiszkáló epreskerti hangulatot sem lehet igazából érzékeltetni, de így is érdemes belekóstolni. 

Időnként nyilvános rendezvények, társművészetekkel színesített tárlatvezetések adnak ízelítőt az érdeklődőknek az itt történtekből. Legutóbb június 22-én, a múzeumok éjszakáján volt közönségvonzó esemény a kuriózumokkal telített szoborparkban. Ilyenkor mai mesterek és tanítványaik a titokfeltáró vendéglátók, kiváló művészek és tehetségek mindahányan, de akiket magyarázataikkal megelevenítenek, azok tényleg a magyar képzőművészet legnagyobb egyéniségei közé tartoznak, és amit létrehoztak, arról mindannyiunknak jó minél többet tudni. 

De hogy jött létre, és miért is Epreskert?

Azért, mert itt hosszú időn át a mostaninál nagyobb területen eperfaliget állt. A homokos talaj megkötésére, majd a selyemgyártás felfuttatására telepítették ide. Aztán, ahogy lenni szokott, a cél elhomályosult, a gyártás hanyatlani kezdett, a selyemhernyók kimentek a divatból, az eperfákra már nem volt akkora szükség, a liget elvadult. De a mostani fák még teremnek, májusban mi is ehettünk róluk ízletes gyümölcsöt. A „kert” egykori alapítói is fáról szedhették az epret. Mindenekelőtt a szobrász Huszár Adolf. Neki a Városliget rendezésekor lebontották a műtermét, de mivel egy új, jelentős megbízatást kapott, Deák Ferenc szobrának elkészítését a Kerepesi temetőben épített mauzóleumba, 1879-ben ellátták egy új műteremre alkalmas telekkel a még rendezetlen Epreskertben. Rá három évre a „szobrászpápa” Stróbl Alajos a teljes parkot rendbe hozatta. Jutalmul a főváros ott kijelölt telkeket ajándékozott a Mintarajztanodának két festészeti és egy szobrászati mesteriskola létrehozására. Azok jeles tanárait, többek közt Benczúr Gyulát, Lotz Károlyt, Székely Bertalant, Feszty Árpádot, Zichy Mihályt térítésmentesen epreskerti műtermekkel látták el. Nem akármilyennel, a mai látogató csak ámulhat a neoreneszánsz és oszlopcsarnokos műteremházak láttán. Az első épület, Benczúr műteremháza 1884-ben készült el, azt a Lotz-, majd a Stróbl-műterem követte. Mára már alaposan megkopott az akkori fényük, a nagy mestereket övező legendák, a „bohéméletet” tükröző anekdoták azonban elevenen élnek. Korabeli sajtóbeszámolók szerint Stróblnak különleges életmenete volt, nagy mulatságok kezdeményezőjeként tartották számon. A kertben pávákat, őzet, gólyát, majmokat is tartott, jelmezes estélyeket rendeztek, állítólag még a kutyáját is oroszlánjelmezben járatta. Reggelente pedig kürtszó kíséretében lóháton vágtatott ki az Epreskertből.

De alkotómunka, műteremtés, műtárgymentés is zajlott a javából. Stróbl ötlete nyomán került a kertbe egy XIII-XIV. századból származó műemlék, a budavári Mátyás-templom restaurálásakor eltávolított délkeleti kapuív. Ő készíttette el a Kolozsvári fivérek Sárkányölő Szent György-szobrának a mását is, ugyancsak Mátyás király bautzeni domborművének a másolatát. Ezek előtt is sokat időztünk a jelenlegi Epreskertben. És azt is megtudtuk, hogy az ő szorgalmazására kövenként szállították a kert közepére Józsefváros lebontásra ítélt, legendás XVIII. századi Kálváriáját. A műemlék épület belseje galériaként működik. Mindezek a sok szoborral, az installációkkal, más műalkotásokkal együtt olyan jelenkori szimbiózist teremtenek, ami jótékonyan pezsdítheti meg a művészeti hivatást választó egyetemi hallgatók fantáziáját. Ottjártunkkor diákokkal nem találkoztunk, de itt is, ott is szembeötlött a napi tevékenység, az alkotó erőfeszítések tárgyi bizonyítéka, valamilyen lenyomata.

Az enyészet, az elmúlás szele is megérinti itt a kívülálló szemlélődőt, de az újjászületés bizonyosságát is érzékeli, ami megerősítheti azt a meggyőződését, hogy a valós értékeket nem kezdheti ki az idő. Legyen az akár a jól ismert Sissi-ábrázolás hű másolata, akár a nemzet művésze, a Marosvásárhelyen is közkedvelt Kő Pál öt éve avatott, modernebb szemléletű, egyéni hangvételű Bárányos női bronzszobra, a kert látványkínálata szinte kimeríthetetlen. Van ott minden, kinek-kinek tetszése szerint.