Léleképítés (2.)
Önnevelés, önszervezés helyett önfejlesztés?
Az egyszerű, mindennapi lelki egészség értelmezése már önmagában kihívás, és nem kevés magyarázatra szorul. A szakirodalom ugyanis ebben az összefüggésben a lélek kifejezést rendszerint csak a személyiségre szokta vonatkoztatni, és külön beszél mentális (értelmi) meg emocionális (érzelmi) egészségről.
A lélek a legtágabb értelemben
Jómagam itt, de legtöbbször máshol is, a lélek (psziché, lelki élet) fogalmát a legtágabb értelemben használom, melyben benne foglaltatik az érzékeléstől, figyelemtől, emlékezéstől kezdve a gondolkodáson, tudáson, világszemléleten, véleményalkotáson, az érzelmeken, hozzáálláson keresztül a motivációig, személyiségig és képességekig minden rezdülésünk. Amikor pedig nem így értem, akkor mindig pontosan jelzem, hogy a lelkünk melyik részéről (aspektusáról, tulajdonságáról, oldaláról) beszélek. Úgy gondolom, ez így logikusabb és követhetőbb.
Az újraértelmezett egészség
Az egészség értelmezése még több bonyodalmat okoz. A hagyományos megközelítés, mely szerint az egészség a betegség hiánya (egészséges az, aki nem beteg), teljesen megfelel az egyszerű parasztlogikának, ám valljuk be, hogy egy gondolkodó embernek eléggé komikusnak tűnik.
Tudományos meghatározásával hivatalból az 1948-ban alakult WHO (World Health Organization, azaz Egészségügyi Világszervezet) foglalkozik, mely fejlődő fogalomként tartja számon. Előbb úgy fogalmazott (egy korábbi konferencia anyagát véve át), hogy az egészség a testi, lelki és szociális jóllét (nem jólét!) állapota. Fontos felismerés volt, hogy a betegség hiánya önmagában nem egészség, illetve, hogy az egészség több, vagy még inkább más, mint egyszerűen az, hogy épp nincs semmilyen testi nyavalyád vagy legalábbis nem tudsz róla. A meghatározás persze eléggé idealisztikus, és nem kevéssé pszichologizáló, sőt közelít a boldogság meghatározásához is. Elég sok kritika érte ezért, miközben ez a szemléletmód indította el az életminőség-kutatásokat, melyeknek eredményeit több tudomány hasznosítja.
A fogalom újraértelmezését jó három és fél évtized múlva végezte el a szervezet, amikor az egészség úgy jelent meg, mint egy potenciális lehetőség, mely szerint az egyén alkalmazkodni tud a környezet kihívásaihoz, illetve a környezetével képes harmóniában élni. Eszerint az egészség inkább egyfajta egyensúly, mely fiziológiai-biológiai, személyes és társadalmi működőképességet jelent, mikor az egyén képes optimálisan létezni. Még akkor is, ha vannak egészségi problémái, legalábbis így értelmezhető a meghatározás. Azaz újfent a viszonyuláson, vagyis a pszichés komponensen van a hangsúly, anélkül, hogy a lelki egészségről beszélnénk. Érdekes lenne megvizsgálni, miért van jelen ez az eltolódás.
Jómagam hajlamos vagyok egy magyar (Kincses, 2003) egészségdefiníciót kedvelni, mely szerint az egészség az egyén biológiai működése, valamint a kora és neme szerint elérhető, és/vagy a társadalom által elvárt biológiai működése közötti megfelelés. Magyarán: mindenki annyira egészséges, amennyire az állapota megfelel az életkora és neme szerinti átlagnak. Eszerint az egészségi állapot megítélése annak alapján történik, hogy az egyén mire képes, miben korlátozott, milyen jellegű és nagyságú fájdalomtól szenved, és – most tessék figyelni! – mindezt hogyan dolgozza fel pszichésen (ha úgy tetszik: mentálisan).
Hogyan viszonyulunk a betegséghez?
Bárhogyan is szemléljük, az egészség értelmezése mindig eljut a lelki komponenshez, a testünkhöz való viszonyulásunkhoz. Ezért a lelki egészséget – ezt a sokat vitatott, sőt néha kétségbe vont jelenséget – talán egyszerűen a lelki jólléttel, belső harmóniával, az egyén és környezete közötti egyensúly meglétével, a működőképességével azonosíthatjuk. Innen pedig már csak egy lépés, hogy azt mondjuk, az életünk, benne az egészségünk is, olyan, amilyennek mi látjuk, felfogjuk, amilyennek értelmezzük. Ez nyilván nem azt jelenti, hogy csak akkor vagyok beteg, ha elismerem. A betegségek közül több-kevesebb mindannyiunkat utolér, ám nem mindegy, hogyan viszonyulunk hozzá.
A gének szerepe
Azt sem jelenti, hogy a betegségek elkerülhetők, ha nagyon egészséges a pszichénk. Vannak genetikailag kódolt bajok, velünkszületett hajlamosító tényezők, amiket a legegészségesebb lélek sem fog megakadályozni, hogy megbetegítsenek. Illetve, ha nincs hajlamunk, akkor bármennyire is rossz lelkiállapotban vagyunk, nem fog kitörni rajtunk, még akkor sem, ha besegítünk mindenféle egészségtelen szokásokkal. Érdekességként megemlítem itt a Churchill-jelenséget, mely eléggé közismert. Az egykori brit miniszterelnök, Winston Churchill végigcsinált egy világháborút, sohasem sportolt, viszont folyton szivarozott és az alkoholt sem vetette meg, mégis kilencvennégy évig élt! Ő az emberiségnek abba az egy százalékába tartozott, amely a kutatások szerint olyan géneket hordozott, melyek biztosították, hogy az ételtől, a stressztől és egyéb hatásoktól függetlenül (ha úgy tetszik, azok ellenére) egészséges maradhatott.
Mi az, amit nem tanítanak meg?
Miután sikerült valamennyire pontosítani az egészség és a lelki egészség fogalmát, remélve, hogy senki kedvét nem szegtem, nézzük meg, mi az, ami segít minket abban, hogy viszonylag egészséges lélekké cseperedjünk, azzá alakíthassuk magunkat később, javíthassunk, és mindaz legyünk és maradjunk, amit jónak tartunk.
Az, hogy emberanya szül, már megelőlegezi bizonyos adottságok és képességek meglétét, melyeket aztán a környezetünk vált ki, illetve alakít. Ez a képlet ma már szinte közhely. Az, hogy a környezetünk mit ad, külön nagy fejezet. Annyit jeleztem, hogy ma már mást és másképp, mint eddig, de ezekkel nem foglalkozom, hisz a későbbiekben épp arról lesz szó, hogyan építhetjük a lelkünk, mi az, amit tudni kellene, de legtöbbször nem tanítanak meg. Itt és most azokat az adottságainkat veszem számba, melyeket nem szoktunk emlegetni, vagy csak ritkán, de léteznek bennünk, működnek vagy működtethetjük őket.
A coping
Azaz a megküzdés mint fogalom eléggé beszivárgott a mindennapokba. Mint a neve is mutatja, arról a képességről van szó, mely lehetővé teszi, hogy nehéz, frusztráló és/vagy sokkoló helyzetekkel megbirkózzunk, megoldjuk vagy elkerüljük őket, esetleg megtanuljunk velük együtt élni, aszerint, hogy melyik tűnik a legjobb stratégiának. Tudatos tervező- és szervezőképességet jelöl, mely épp ezért nem téveszthető össze Freud elhárító – énvédő – mechanizmusaival, melyek a tudatalattiban működnek, bár szerepük hasonló. A kutatások azt mutatják, hogy az emberiségben nagyjából fele-fele arányban van jelen. Az eleve jó copinggal rendelkezőkről mondják, hogy a jég hátán is megélnek, mindig a talpukra esnek, mint a macska, megoldják az élet legnagyobb kihívásait, viszonylag könnyen veszik az akadályokat, a súlyos pszichés terheket, amelyek alatt a többiek – az emberek másik fele – összeroppan, megtörik, esetleg pszichés betegséget vált ki belőlük. Természetesen fejleszthető, és valamennyire tanítható, tanulható mechanizmus, különösen, ha az egyén akarja és tesz érte.
Visszanyerni az egyensúlyt
A megküzdési képességgel kéz a kézben jár a lelki reziliencia jelensége. Ennek megértéséhez tudni kell – ha figyelünk, tudjuk ezt saját magunkról és másokról is –, hogy mindannyiunknak van alaphangulatunk, egy pszichés alaptónusunk, amelyen rendszerint működünk. A nagy, megrázó történések, nehéz élethelyzetek mindig kimozdítanak erről a pontról: szenvedünk, elkeseredünk, bánatosak leszünk, megijedünk, félünk, kétségbeesünk stb. A reziliencia az a képességünk, amellyel vissza tudjuk nyerni lelkünk eredeti, jó, működőképes állapotát. Ez is, mint minden képesség, az ismert széles skálán mozog: lehet nagyon jó, gyors vagy gyakorlatilag nem létezik (az első nagy megpróbáltatás végleg kibillenti az illetőt). Mostani tudásunk szerint elég kevéssé befolyásolható, bár a vágy és az akarat a változtatásra csodákat tehet.
Ezek szerint biológiai lényünk segít az egészséges lélek építésében, de valójában mi tehetjük a legtöbbet saját magunkért, és ezzel megint divatjamúlt kifejezésekhez érkeztünk: az önnevelés és önszervezés fogalmaihoz, melyeket lassan lecserélt az önfejlesztés, ami azonban rendszerint egészen mást jelent. Mindegyikről szó lesz.
Albert Ildikó klinikai pszichológus
