2024. july 1., Monday

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Gr. Bánffy Miklós-díj – Szélyes Ferenc színművész, a mikházi Csűrszínház alapítója

Tisztelt egybegyűltek!

Mivel magam is alapfoglalkozásom szerint tanár vagyok, megbocsátható, ha azzal kezdem, ami a mai napon a legnagyobb örömet szerzi nekem. Gondolom, nagyjából minden tanár akkor érzi, hogy a munkája nem volt hiábavaló, ha annak volt diákjai által valamilyen különleges értéknek a létrehozásával találkozik. Ez történik ma itt velem. Szélyes Ferenc kereken 50 évvel ezelőtt majdnem egyszerre velem kezdte a pályát: ő a színészetet, én a színészképzést. Ő a tanterem padjaiban és a kis gyakorlószínpadon, én a katedrán, ha van olyan egyáltalán a színésztanár esetében. Ezzel kezdetét vette egy olyan sorozat az életünkben, mely szinte folytonossá tette kapcsolatainkat. A Szélyes-féle osztály az utolsó volt, amely még a kimondottan magyar nyelvű intézetünkben, a Szentgyörgyi István Színművészeti Intézetben, vagy, ahogy sokan máig is mondják: a színin kezdett és ott szerzett diplomát 1976 júniusában. Szeptemberben, 22 év után vált kétnyelvűvé az egyetem, megalakult a román tagozat. Ez a fordulat már évek óta a levegőben lógott, meghatározta azt az erős hivatástudatot és elkötelezettséget, mely ennek az osztálynak, s köztük elsősorban Szélyes Ferenc életének vezérfonalaként teljesedett ki. Mindmáig a magyar – s elsősorban az erdélyi magyar – színjátszás kitartó szolgájaként határozható meg életének fő iránya.   Közös sorsunk további mozzanatait is érinthetem. Az ő osztályában rendezhettem vizsgaelőadásként,  Ferivel az egyik főszerepben a kiemelkedően nagy sikert megért Brecht Egy fő című darabját, melynek egyik csúcsszerepében  Feri akkor lett a közönség kedvence. Az iskola végeztével Szatmárra került, egy vásárhelyi származású színészekkel telerakott, vidám, otthonias társulatnál épült be a kőszínházi életbe. Az én első városunkon kívüli rendezésemen (Tauno Yliruusi: Börtönkarrier) találkoztunk, neki az volt az első szerepe. Szatmári együttműködéseink során jelentős, pályameghatározó sikerekben volt részünk, s ez jelentős részben Ferinek is köszönhető: Oszip Csehov Platonovjában, „ziccer” szerepek a Hyppolit, a lakáj és a Bubus című zenés-táncos darabokban és végül, de nem utolsósorban az 1989-es fordulatnak köszönhetően a korábban letiltott Sütő-darabban a forradalom atmoszféráját megelevenítő Nagelschmidt szerepében (Egy lócsiszár virágvasárnapja). A 89-es események igen vészterhes előzményeihez tartozik Feri által egy, a magyar színészvilágot megrengető esemény: a Ceaușescu-féle elnyomás és nemzetiségi politika elleni tiltakozásként a szatmári színház kommunista pártjának vezetősége elé az asztalra vágta párttagsági könyvét, és bejelentette, hogy kilép a pártból. Akkoriban az ilyen gesztus igen szigorú következményekkel járhatott (gondoljunk a hírhedt Duna-csatornára ítélt kényszermunkára, avagy az ahhoz hasonló retorziókra, bebörtönzésekre). A sors alakulása folytán Feri valamelyest a szerencsének is köszönhetően ép bőrrel úszta meg a rendszerellenes megnyilvánulást, de a sorozatos zaklatások elől nem térhetett ki.

 Rövid idő elteltével újra egymás mellett haladtunk tovább a számunkra kijelölt sors útjain. Marosvásárhelyre szerződött, azaz hazatért, én a változás utáni első előadásaim egyikében, Bánffy Miklós Martinovicsról szóló, még említésre sem méltatott darabjában a változatosság kedvéért a „rossz fiú”, azaz a császári rendőrség egyik titkos szolgájának szerepét osztottam rá. Ezzel bebizonyította, hogy temérdek ún. pozitív szerep után a közönségkedvenc színész egy kevésbé ismert alakban is brillírozhat, akárcsak a későbbiek során talán legjelentősebb, nagyszabású darabban,  a Bolondok táncában  (Birinszkij: Polgármester) a főszerepben.

Kikerülhetetlen együttműködéseink további fontos állomása a Mikházán általa megálmodott és létrehozott Csűrszínház területén bontakozott ki, és vezetése alatt a romániai magyar színjátszás, tágabban véve az egész kultúra egyik igen jelentős erődjévé nőtte ki magát. Tág láthatárú igazgatósága, pályázati tevékenysége, az intézmény profiljának pontos irányait meghatározó munkássága következtében a nyárádmenti tájegység határokon is túlmutató jelentőségével immáron húszéves múlttal, egy lerombolt, falak és tető nélküli romhalmaz helyén épített színházzal, rengeteg, a színházi és egyéb kulturális területek felvirágoztatásával kiemelkedő jelentőségű részesévé lett kultúránknak. Boldognak és szerencsésnek érzem magam, hogy ebben a gazdag, elkötelezett életben én is részt vehettem. 

Még egy területen találkoztak útjaink. Tekintve, hogy a színi tanári kara egyrészt elöregedett, másrészt az intézmény nagy arányú gyarapodása miatt is szükségessé vált   a  tanári kar  felfrissítése, az intézet akkori vezetése (melyben én is részt vettem) természetesen nem hagyhatta figyelmen kívül azokat a jelentős színészeket (elsősorban volt tanítványainkat), akik pályájuk delelőjén alkalmassá váltak a pedagógiai munkára is. Többek között elsősorban Szélyes Ferencre és volt évfolyamtársára, Hunyadi Lászlóra esett a választásunk. Sajnos ígéretesen induló tanári tevékenységük nem tarthatott sokáig.  Azok a sokasodó bürokratikus követelmények, melyek a kétezres évek elejétől kezdődően szinte groteszk módon arra irányultak, hogy a művészeti szakterületeken dolgozó, jelentős alkotók tudományos tevékenysége értékelésének messze nagyobb jelentősége lett, meghaladta a művészi teljesítményeik súlyát. Ezáltal eltorzultak az életpálya lehetőségei. A színésztanárok nem tolongtak azért, hogy doktorátusi babérokra váltsák fel a színpadi deszkák illatát, sorra lemondtak a pedagógiai örömökről a deszkák illatának igézete miatt. Más természetű tényezők is közrejátszottak a válságos folyamat kiterjedésében. A marosvásárhelyi színház vezetése egy bizonyos időszakban a fiatalítás tetszetős jelszava mögé húzódva, célként határozta meg a 40 év feletti színészek félreállítását. Nem kívánjuk részletezni e stratégia mindent alulmúló jellegét. Ez jelentős színészek eltávolítását idézte elő. Szélyes Ferenc is a célkeresztbe került, útra kelt más tájak felé.  A Soproni Színház és a budapesti Nemzeti Színház nem tartotta méltóságon alulinak az „elaggott” színészek foglalkoztatását. Ennek köszönhetően termett még babér több színészünk számára. Szélyes Ferenc életéből idézhetjük talán a legkirívóbb példát. Hatvan-

éves születésnapjáról és negyvenéves színészi pályafutásáról rendezvény keretében illett volna (Új-Zélandtól Kanadáig a világon hasonló esetekben megszokott módon) megemlékezni. Természetesen az általa anyaszínházának gondolt Marosvásárhelyi Nemzeti Színháznak (vagyis a Tompa Miklós Társulatnak) ez eszébe sem jutott.  A nagyváradi Szigligeti Színház elegáns gesztusként meghívta Szélyes Ferencet Dürrenmatt A nagy Romulus című darabjának címszerepére. A színész megünneplésére a váradi társulat marosvásárhelyi vendégjátéka alkalmával került sor. (Mondanom sem kell, hogy az akció süket fülekre talált.) 

Eljött az idő, hogy az immár 70 éven túlra cseperedett Feri életéhez, emberi és művészi helytállásához méltó elismerésben részesüljön. Gróf Bánffy Miklós személyiségéhez igencsak közel áll az a pálya, melyet Feri befutott. A tér továbbra is nyitva áll előtte, mert immáron elmondható, hogy nem csak egy város vagy színház mondhatja magáénak. Élete és munkásága, nemzetépítő és nyelvmegtartó hivatástudata átvészelte a tágabb értelemben vett egyetemes magyar színművészet viharait is. Mindez véglegessé, megkérdőjelezhetetlenné teszi személyét és életművét.


 Dr. Kovács Levente Bánffy-díjas 

rendező, a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem professor emeritusa

Szélyes Ferenc (balról) és Kovács Levente a kolozsvári díjátadáson 

 Fotó: Horváth László

Ez a weboldal sütiket használ

A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató