Papírpuskánál, léggömbkardnál nemigen tűnik hatékonyabbnak a pillanatnyi tanügyminiszter diákagresszió elleni bevetésre feltalált fegyvere.
Papírpuskánál, léggömbkardnál nemigen tűnik hatékonyabbnak a pillanatnyi tanügyminiszter diákagresszió elleni bevetésre feltalált fegyvere. Az ideiglenes szaktárcavezetőnek szemet szúrt a tanintézeteken belüli erőszakos cselekedetek nagy száma, nem is csoda, hiszen míg három-négy évvel ezelőtt három hónap alatt száz-százötven esetet regisztráltak, idén ugyanennyi idő alatt 4000-nél több bántalmazás történt az iskolák területén és környékén (azaz ennyi esetről tudnak az illetékesek, de ki tudja hány maradt leleplezetlenül). A jelenséget a diákok viselkedését nyomon követő erkölcsi nyilvántartással kívánja megfékezni a miniszter. Ha az ötlet rendeletté érik, a tanároknak ősztől a bántalmazás utáni öt napon belül internetes formában kell majd tájékoztatniuk a történtekről a szaktárcát, az elkövetett cselekedet felkerül az érintett diák erkölcsi nyilvántartási lapjára, a legsötétebb „sztorikról” pedig a rendőrséget is értesítik. Igaz, hogy 14 év alatti kiskorú nem vonható felelősségre tetteiért a törvény előtt, de jó, ha az illetékes szervek időben rávetik tekintetüket, hiszen ismerjük a „kutyából nem lesz szalonna, legfeljebb kutyaszalonna” példázatát. Eddig rendjén is lenne a dolog, csak az a kérdés, mennyire szelídítené meg a – sebezhetőbb társaikat csapatban terrorizáló, sok esetben zsebpénzétől megfosztó – tizenéveseket a tudat, hogy nevük, tettük felsőbb fórumok elé kerül. A társadalmi normákat életkoruknál fogva is elvető kamaszok közül talán egyesek még büszkék is lennének a megbélyegzésre. Nem rossz ötlet nyilvántartást vezetni az elkövetett agressziókról – így legalább kevésbé merülnek feledésbe az esetek, illetve szembetűnőbb lesz az egyes diákok erőszakos megnyilvánulásainak gyakorisága –, de ez korántsem elég. Nemcsak a megtörténteket kellene árgus szemmel figyelni, sokkal komolyabb megelőző intézkedésekre, az ok-okozati összefüggések vizsgálatára, illetve ezekre épülő nevelési programokra lenne szükség. Sokkal több odafigyelést, kapaszkodót igényelnének a külföldön dolgozó szülők gyerekei, csak hát aligha van annyi iskolapszichológus az országban, hogy valamennyi magára maradt kiskorú megfelelő és folyamatos útbaigazításban részesülhessen. Nem ártana azt sem átgondolni a tantervek összeállításakor, mennyire segíti növekedésében az agressziót, ha a túlterhelés stresszforrásaiból öntözzük. Ezek nélkül a részletek nélkül minden tanügyminiszteri szigorral hozott intézkedés nem több, mint virtuális falra hányt borsó.
