Kutyanyelv (4.)
2025-03-07 16:00:00
- Bölöni Domokos
Bámészkodom mondatokban
Nem mindnek jegyeztem le a szerzőjét. Idővel folklorizálódnak bennem.
Nőkről: ojjé, de mindig magunkról. Győzni mindenáron, alapvető hibánk. Nem szeretjük a megalázottságot. Olyanok vagyunk, mint Péter, aki szeret úgy győzni, hogy mielőtt vértanú lett volna, háromszor is megtagadja Jézust, sőt meg is kísérti őt a sátántól indíttatva. Jézus azonnal rászól: takarodj, Sátán.
Péter mentálisan összezuhan.
A nőt: megkísértjük, megcsaljuk, eláruljuk, megtagadjuk.
Jézus nem szól ránk.
Zuhanás után, aki megússza, keres másikat.
Verácska egy Aloe Vera
A nő meghódítása, az egy dolog. A megtartása
éppen olyan fontos, és nehéz is, mint a honfoglalás.
Anna olyan jó, tedd a sebre, meggyógyít.
Minden nő élete visszatérő szemrehányás. Nem bocsátják meg, ha túléltük őket. (Márai)
Az alkotás olyan, mint egy szerelmi aktus. Az ágyban nem lehet hazudni.
„Kedvesen pihegett, mint párzás után a világ.”
Väinemöinen harminc évig várta anyja méhében, hogy megszülethessék, de azután mindjárt meg is akart nősülni.
Zárt ajtóval
Vannak élethelyzetek, amikor a nő nem tekinti egyszemélyes bűnszövetkezetnek a férfit.
Ilyen példának okáért a húsvéti locsolás bizonyos kedveseknél. Mirella egyszer, még tizensok évesen, azt mondta, amikor a többi udvarló elhúzott, és magukra maradtak, csaknem sikítva, de nagyon szemrehányóan, Bécunak: ládd-e, micsa egy csemer csóró vagy; tépnéd le az emberről a bugyit – s nem is szeretsz!…
Bécu úgy megijedt, hogy a lánynak nem kis erőfeszítésébe került a bátorítás. Be kellett zárni az ajtót.
Hogy ne legyen már csemer csóró.
Falra hányt bosszú
Sejdítem, vagyis alítom, hogy a jeles férfi (exférj?) intelligens, finom bosszú szándékával idézte (bizonyára szintén ex-) asszonyának, mégpedig címzés és aláírás nélkül, hiszen Famae semper inimica praesentia est – személyes jelenlétünk mindig árt a jó hírünknek, az alábbi „köszöntést”, nem tudni, milyen alkalomból.
„Supra aggnő, szökj fel kabla,/ Haza jött fírjed, tombj Kató!/Az te szíp palástodban,/ Gombos sarudban:/ Haja haja virágom!”
(Körmöcbányai táncszó, 1505 körül)
Sejdítette, alította-é, hogy az agnő, az öreg kabla (vén kanca) ki sem nyitja a borítékot, annyiba veszi, mint macska a vasárnapot – a szemétbe veti, onnan a guberálók egyike több más hasonlóan gyanús „dokumenttel” együtt (féldecikért) nekem (f)elhozza… No, és én, mielőtt nyögdíjba mentem, a gépembe elmentettem. S mostanáig „rejtegettem”.
De hát annyi idő múltán sem tudok mit kezdeni vele.
Sakvakk vagyok, aki lépne, mégis mattra vár.
Dédelgesse, ápolgassa hát titokzatos emléküket a kokojzabillegető macihegyi lantmadár.
Ülök a gondolkozószékemben, és erre a hantra is dobok egy maréknyi felejtést.
