Hálátlan, gonosz utasai vagyunk, pedig, nagy bölcsességgel hordoz sok ezer éve a tenyerén, s forog velünk saját tengelye és galaxisunk éltető fénye, a Nap körül. Miközben a csillagok között sétáltat, gondoskodik a melegről, világosságról, hogy élni, dolgozni tudjunk, s a sötétség-takarójával borít be, hogy megpihenjünk.
Hálátlan, gonosz utasai vagyunk, pedig, nagy bölcsességgel hordoz sok ezer éve a tenyerén, s forog velünk saját tengelye és galaxisunk éltető fénye, a Nap körül. Miközben a csillagok között sétáltat, gondoskodik a melegről, világosságról, hogy élni, dolgozni tudjunk, s a sötétség-takarójával borít be, hogy megpihenjünk. A Nap körüli körhintázásban segít megélni az élet körforgását, a „nedvesorrú” rügyek fakadásától, a tél metsző hidegéig. S közben nagylelkűen mindent felkínál, ami az életünkhöz szükséges: vizet, hogy inni tudjunk, termőföldet, folyókat, óceánokat, erdőket, hegyeket, folyókat és tavakat, szelet és napsütést, hogy ennivalónk és energiánk legyen. És mégis, ha azt halljuk, hogy Föld-anya, mennyire elkoptatottnak érezzük ezt a mindent átfogó, mindenre kiterjedő gondoskodást. Amiért hálátlanságot és felelőtlenséget, s a testi épsége ellen elkövetett folytonos merényletet adunk cserébe. Az ózonréteget fenyegető gázkibocsátást, az erdőket lecsupaszító és a növényzetet pusztító maró esőket, az ivóvízkészletet veszélyeztető szennyező anyagokat, a talajt mérgező káros vegyszereket és a mérhetetlen mennyiségű hulladékot, amit az ember termel. Ezért csodálkozik el talán maga is, hogy ebben a folyamatos pusztító munkában, az év egyetlen napján, április 22-én – egy amerikai egyetemi hallgató 43 évvel ezelőtti kezdeményezésére – eszünkbe jut, hogy az ő hátán élünk, s szeretgetni, dédelgetni kezdjük egy kicsit. Összeszedjük a szemetet, fákat ültetünk, szóban és írásban magasztaljuk, gyermekek vetélkednek, versengenek, felnőttek tanakodnak arról, hogy mit lehetne tenni a megmentése érdekében. Mert ki ne látná, hogy valóban beteg? Hogy a fenntartható fejlődéséről, védelméről szóló jelszavak a világ bizonyos pontjain megvalósíthatatlan vágyálmok csupán. Csakhogy a nagy felbuzdulás után tovább folytatódik az ipari szennyezés, az őserdők irtása, hullnak a savas esők, léket kapnak a üzemanyagot szállító tartályhajók, vegyi üzemek robbannak fel, s tovább szaporodik a nem megfelelően kezelt veszélyes hulladék.
Szűkebb hazánkban esztelenül vágják az erdőt, s úton-útfélen feltartóztathatatlanul gyűl a szemét. Városunkban pedig az idei tavaszon a fák életereje, madárfészkeket rejtő lombkoronája ellen hajtottak végre merényletet. Helyenként minden szakértelmet mellőzve, az elektromos fűrész nyújtotta lehetőségektől megrészegülve, koronaalakító metszés helyett lecsonkolt tönkötet hagyva maguk után, amelyeknek ki tudja mikor lesz erejük rügyes ágakat hajtani. A vegyi kombinát okádta füsttől szennyezett levegőjű város tüdejét csonkolták meg, holott „egy lombköbméter növény 1100 köbméter levegőt tisztít meg a szén-dioxidtól, s 12 l víz elpárologtatására képes egy vegetációs időszak során”. Ma, amikor megközelítőleg 123 kg szilárd és légnemű szennyezőanyag jut egy személyre évente, nem nehéz kiszámítani az idei tavaszon okozott kárt, amit a város egyéb pontjain ültetett csemeték ezrei sem pótolhatnak a csenevész ágak alatt elviselhetetlenné váló nyári kánikulában és felhős, ködös napok fojtott levegőjében. Nem álságosan, őszintén kellene szeretnünk ezt a rólunk gondoskodó, egyetlen életet adó Földet.
