Emlékszem, nagyapám mesélte el nekem először, hogy minden református templom toronygömbjében egy-egy időkapszula van elrejtve. Azok, akik a templomot építették, saját koruk dokumentumait, pénzérméit és nem ritkán egy-egy levelet is hátrahagytak az utókornak. A soron következő generációk közül az, amelynek tagjai a templomot felújították, kibontották ezt az időkapszulát, dokumentálták, majd saját koruk dokumentumaival, érméivel kiegészítve visszazárták, és visszahelyezték a toronygömbbe. Ő is, aránylag fiatal lelkipásztorként, részt vett egy ilyen időkapszula kibontásán – ha nem tévedek, épp a Vártemplomról volt szó, de lehet, hogy tévedek. Ez számomra, a múlt tárgyai, emberei, történetei és az ezeket a földből kiemelő régészet iránt érdeklődő gyerekként rendkívül izgalmasan hangzott, és azóta is gyakran találgatom, hogy mi lehet egyik-másik toronygömb időkapszulájában? Kik voltak azok, akik ott hagyták kezük nyomát az utókor írott történelmének? És vajon milyen lehet az élmény, amikor több száz év után valaki ott lehet egy ilyen időkapszula kinyitásán?
E hét elején személyesen is meggyőződhettem erről, amikor a Maros Megyei Múzeum munkatársai kinyitották a Református Kollégium alapkövébe zárt bronzhengert. Igen, számomra ugyanolyan izgalmas volt, mint ahogyan azt elképzeltem, mint ahogy a gondolat végigkísérte gyermekkoromat. Önkéntelenül is nagyapám jutott az eszembe, ahogy a napfényes verandán az időkapszulákról mesélt, előttünk pedig őszi fényekbe öltözött a kert. És – noha nyilvánvalóan nem ismertem őket – eszembe jutottak azok is, akik 1908-ban befalazták az időkapszulát a kollégium épülő, új szárnyába. Nem ismertem őket, így hát elképzeltem, hogy milyenek lehettek, milyen lehetett az ünnepség, amelyen az alapkövet elhelyezték, magam előtt láttam őket, ahogyan gondosan dokumentálták, hogy mit helyeznek bele. Biztosan elégedettek voltak és boldogok, mert tudták, hogy egy régi iskolát bővítenek ki, és ezzel egy új iskolát adnak át a jövőnek. És azon is elgondolkodtam, hogy szegények nem is tudták (vagy szerencséjükre nem tudták?), hogy mit ad ez a jövő ennek az iskolának és nekik. Vajon gondolták-e, hogy a „boldog békeidők” utolsó éveit élik éppen? Hogy hat év múlva kitör az ismert történelem legvéresebb háborúja, amely a bolygó majd’ mindegyik kontinensére kiterjed? Hogy ezt a háborút politikai bizonytalanság, polgárháborúk, puccsok, rémuralmak követik, és egy rövid békeidőszak után egy újabb, talán még pusztítóbb világháború következik, amelynek egyik legsűrűbb, legtragikusabb része az ő vidékükre esik? És hogy ezt a háborút egy több évtizedig tartó, ateista, éppen őket, a polgárságot, a nemességet, az értelmiségi és egyházi réteget, a szellemet és megmaradást építőket kiirtani próbáló diktatúra követi majd? Amely világszerte még több áldozatot szed, mint a két világháború együttvéve? Hogy beköszönt az ismert történelem egyik legsötétebb, leggyilkosabb évszázada? És hogy közben elveszítik az országukat, hogy a győztesek a fejük fölött átrajzolják a határokat, ők pedig kisebbségi létbe kerülnek, ahol a számukra ismerős környezet ismeretlenné, a lét pedig bizonytalanná válik? Vajon gondoltak-e minderre?
Dehogy gondoltak. Nem is gondolhattak volna. Mindez teljességgel elképzelhetetlennek tűnt. Ők, az Osztrák–Magyar Monarchia, a császári-királyi birodalom állampolgárai bizakodóan néztek a jövőbe, uralkodójuk, I. Ferenc József 78 éves volt, az idősebbeknek közülük pedig megadatott, hogy hosszú évszázadok háborúskodásai után végre békében, jólétben, egy világbirodalom polgáraiként éljenek.
Vajon nekünk, a nemzedéknek, amely visszahelyezi majd az időkapszulát, milyen jövőt szán a sors? Vajon a gyerekeinknek mit kell majd megélniük? Hiszen a monarchiabeli polgárokhoz hasonlóan számunkra is elképzelhetetlennek tűnik egy olyan jövő, mint amely rájuk zúdult. Reméljük, nekünk békésebb, boldogabb, szabadabb időket szán a legnagyobb Építő, és amikor majd a jövőbeni restaurátorok ismét kibontják az alapkövet, úgy emlékeznek majd ránk és utódainkra, mint azokra a szerencsés flótásokra, akik végre kifogták az ismert történelem leglazább, legjólétibb, legkényelmesebb időszakát. Mert eddig, úgy tűnik – hiába kommentálnak a vészmadarak –, éppen abban élünk.
