A természet kalendáriuma (DCXCIV.)

Soh’se hittem volna, s ím újra láttalak,

Fehér, vén udvarház a kőrisfák alatt.

Megdobbant a szívem, hát ezt is megértem…

A vén família kipusztult egészen!

S hogy az öreg gazda pihenőre tére,

Te is rákerültél a kótyavetyére(...)

A vén udvarház című versét a Nagygalambfalván 1860. november 7-én született Sebesi Jób költő 1890-ben írta.

Kanyargós útai virágos kertednek

Rózsalugasokba immár nem vezetnek,

Hol virágot ápolt a halovány lányka,

Kivágva a lugas, a helye fölszántva,

Nincs semmi a múltból s egész más a jelen,

A virágos kertben – kukoricza terem.

Az öreg tölgy, – melyről úgy beszél az ének:

Daliás időkben királyok evének

Éjfélbe benyúló ebédet alatta,

Lombjait a hősök fejére hullatta,

Felelt a viharnak, kikötött a széllel –

Jó tűzifát ad ki – negyvenöt szekérrel.

S benned, vén udvarház, minden más, de ott van

Az üres levelesláda a sarokban...

Nagyanyák bánata, ősanyák szerelme,

Apavér, testvérpár – mind összekeverve

Fakó lapjairól reánk már nem mered;

– Csomagoltak bele szalonnát, kenyeret (...)

Jól tudom én, hogy a végzet így akarja,

Élet kél a síron, s új sírral takarja,

Az egyik századot elhantolja a más,

Sírok fölött járunk, sírunk tapodja más!

(...)Követelem tőled akkor is te végzet,

Hagyd meg e földön a régi tisztességet!

A székelyudvarhelyi tanulóévek után Benedek Elek kebelbarátja Budapesten jogot végez. A székely népmesék buzgó gyűjtője hosszú ideig hírlapíró volt. Mozgalmas, de rövidre szabott életét tüdőbaja törte meg: 1894-ben Marosvásárhelyen hunyt el.

A 2012. november 9-én végleg elköltözött Páll Lajos Lobogj föl... című verse is ugyanarról a tőröl fakad, mint a Sebesi Jóbé: az élő természetbe, a székely tájba beágyazódó, hazát megtartó házat építőé.

Lobogj föl bennem

késő őszi ének,

lobogj föl, mint a lámpaláng

hogyha ajtót nyitnak,

lobogj föl,

ahogy a kalyibák

pislákoló tüze,

ha a szél szoknyája

elsuhan felettük,

lobogj föl az őszi erdő

nehéz vörösével,

hadd égjen el benned

ődöngő könnyű bánatom.

Látjátok, éveket

formálnak napjaink,

s most izzik

való anyaggá

a roppant nagy fazék,

mit annyi nemzedék

keze formált egyre,

s most tőlünk függ,

hogy múltunk reménye

mennyire izzik

tüzünktől fehérre.

Lobogj föl bennem

késő őszi ének,

érő világról,

égő-élő ének.

Ez a verse az Utunk 1958. november 4-i számában látott nyomdafestéket, három nappal azután, hogy 1956-ért Kolozsváron letartóztatták…

1950. november 10-én repült méheivel együtt az örökkévalóságba Gáll Imre méhész. Iskoláit Brassóban, Székelyudvarhelyen és Csíksomlyón végezte. 1919 után megalakította a Székelyföldi Méhészeti Szövetséget, s Székely Méhész címmel szaklapot indított. Lapja 1921-ben egyesült a kolozsvári Méhészeti Közlöny című szaklappal, aminek ő lett a felelős szerkesztője. 1922 februárjában Székelyudvarhelyen szerkeszti a Székely Méhészt, szeptembertől Dálnoki Pál Lajossal együtt Kézdivásárhelyen. 1923 októberében Gödöllőre költözött, ahol átvette a Méhészeti Kutatóállomás vezetését. Első szakkönyve is Gödöllőn jelent meg 1928-ban (A méhgazdaság üzemtana…, társszerzője Baróti Gáll Imre). A Méhészeti ismeretek kincsesháza már Észak-Erdély visszatérte után, 1941-ben látott nyomdafestéket.

1922. november 10-én született Székelyszenterzsébeten Molnár Béla biológus. A Bolyai Tudományegyetem természettudományi karán végzett. 1950-től az egyetem Állattani Tanszékén, 1959-től a Babeș–Bolyai Tudományegyetem biológia-földrajz karán adjunktus. Az alacsonyabb rendű gerinces állatok neuroendokrin rendszerének fejlődési-működési-szerkezeti sajátosságaival foglalkozott. Írásait a Studia Universitatis Babeş–Bolyai, a Revue Roumaine, Endocrinologie, a Vertebrata Hungariae, a Naturwissenschaft, az Anatomischer Anzeiger és a Zoologischer Anzeiger közölte.

Márton-napkor ha a lúd jégen áll,

Karácsonykor sárban tapicskál.

Szent Márton Pannóniában, Savariában született, de Páviában nevelkedett. A római császár parancsára a veteránok fiai kellett harcoljanak az atyák helyett; hadba rendelték Mártont is, mihelyt tizenöt éves lett. A galliai római lovasságban szolgált. Mondája szerint kardjával kettévágta köpenyét, annak felét pedig egy rongyokba öltözött koldusnak adta a tél közepén. Kr. u 361-ben felhagyott katonai szolgálatával, Poitiers-i Szent Hilár (Szent Vidor) tanítványa lett, és kolostort alapított. 371-ben szentelték fel Caesarodunum (Tours) püspökévé. Tours-i szentélye a spanyolországi Santiago de Compostela felé vezető úton a zarándokok híres megállója lett. 

A Szent Márton lúdja voltaképpen egy régi római étkezési hagyománynak a továbbélése. Aesculapius ünnepén liba került az asztalra. A rege szerint a Capitolium lúdjai ébresztették föl a fáradt őrséget, amikor a gallusok a várost éjszakának idején el akarták foglalni. Innen a lúd megtisztelő avis Martis neve, amelyből könnyen formálódott az avis Martini megnevezés. Ehhez utólagos legendai magyarázatot is fűztek: Márton alázatból a ludak óljába bújt, hogy püspökké választása elől kitérjen. Ezek azonban zajgásukkal elárulták, és így kénytelen volt a püspökséget elvállalni.

1914. november 13-án született Bertalan Károly geológus, barlangász. 1950-től haláláig a Földtani Intézetben dolgozott. Foglalkozott vízföldtani, bauxit- és barlangkutatással. Közel száz publikációja jelent meg. Fontos szerepe volt az 1958-ban megalakult Magyar Karszt- és Barlangkutató Társulat életre hívásában.

November 13. 2011 óta a magyar nyelv napja – nyelvünk szellemi-kulturális örökségünk és nemzeti identitásunk alapja. 1844-ben ezen a napon fogadták el a magyart államnyelvvé tevő, a magyar nyelv és nemzetiségről szóló 1844. évi II. törvényt.

Most, hogy szobámban ér az est setétje,

te jutsz eszembe, Szent Gellért cselédje,

s ajkad, melyről az esti fák alól

először szólt az ének magyarul.

Arcod tatár emléke már ködös,

de titkunk itt e földön még közös

s a te dalod zsong minden idegemben

itt, idegenben.

Magyar nyelv! Vándorutakon kísérőm,

sértett gőgömben értőm és kísértőm,

kínok közt, gondjaimtól részegen,

örökzöld földem és egész egem,

bőröm, bérem, bírám, borom, míg bírom

és soraimmal sorsom túl a síron,

kurjongó kedv, komisz közöny, konok gyász:

mennyei poggyász. 

Magyar szó! Ajkamon s gégém lazán

vont hangszerén lázam, házam, hazám,

almom-álmom, lovacskám, csengős szánom,

és dal a számon, mit kérnek majd számon: –

nincs vasvértem, páncélom, mellvasom,

de Berzsenyivel zeng a mellkasom

s nem győz le ellenség, rangomra törvén,

sem haditörvény. 

Jöhetsz reám méreggel, tőrrel, ékkel,

de én itt állok az ikes igékkel.

Árkon-bokron kergethetsz hét világnak:

a hangutánzó szók utánam szállnak,

mint sustorgó füzesbe font utak

fölött alkonykor krúgató ludak,

s minden szavamban százszor látom orcád,

bús Magyarország. 

Kihalt gyökök: tőzeggel súlyos rétek,

ahol a fák, mint holt igék, kiégtek.

Ős szók: a szemhatárról századok

ködéből még derengő nádasok,

gyepűs vápákon elhullt katonák,

ti bíbicek, bölények, battonyák,

miket vadásztak vén csillyehajókról

lápos aszókon.

Magas hangok: szöcskék és tücskök rétje,

mély hangok: alkony violasötétje,

káromlások veszejtő vadona,

mondatszerkesztés pogány pagonya,

kötőszók: sok-sok illanó fodor,

s hangsúly, te vidám, hangsúly, te komor,

lelkünk dolmánya, szőtteses, világszép

s búzavirágkék.

Múlt T-je: történelmünk varjúszárnya,

karók, keresztek és bitófák árnya,

s melléknevek, gazdag virágbarázdák,

busák, buják, burjánzók és garázdák,

melyik vidám faeke nyomtatott?

S ti mellérendelt, kurta mondatok

mint paprika, ha füzére vereslőn

lóg az ereszről.

Ragok: szegények szurtos csecsemői,

kapaszkodtok s nem tudtok nagyra nőni,

és E-betűk serege: fekete

mezőn zsellérek koldus menete,

s ti kongó-bongó helyhatározók,

kukoricásban jó irányt hozók,

ban-ben-bim-bam: toronyból messze hangzó

könnyű harangszó.

Jelentőmód. Az aszály mindörökre

ráült a szürke, megrepedt rögökre.

Magánhangzó-illeszkedés! Kaján

törvénykönyvvé Werbőczi gyúrt talán?

Mi vagy? Fülledt ötödfél százada

robotba tört paraszt alázata,

vagy összhang, mely jövendő, szebb utakra

messze mutatna?

És főnevek, ti szikárak és szépek,

ti birtokos ragokkal úri népek,

országvesztők, elmozdíthatlanok,

s ti elsikkadt, felőrölt alanyok,

megölt vagy messze bujdosó fiak,

Hajnóczyk, Dózsák meg Rákócziak –

ó jaj nekünk, mi történt ennyi lánggal

és a hazánkkal?

Parasztok nyelve, nem urak latinja,

nem grófok rangja, de jobbágyok kínja,

magyar nyelv! fergetegben álló fácska,

hajlongasz szélcibáltan, megalázva –

s ki fog-e törzsöd lombbal hajtani?

Te vagy jelenünk és a hajdani

arcunkat rejtő Veronika-kendő

és a jövendő.

Magyar nyelv! Sarjadsz és egy vagy velünk

és forró, mint forrongó szellemünk.

Nem teljesült vágy, de égő ígéret,

közös jövő és felzengő ítélet,

nem hűs palackok tiszta óbora,

nem billentyűre járó zongora,

de erjedő must, könnyeinkben úszó

tárogatószó.

Óda a magyar nyelvhez. Ha figyelmezed ezt a Faludy György verset, kedves Olvasóm, ráérezhetsz arra a szerves kapcsolatra, ami nyelvünk és a Kárpát-medencei természeti táj között lüktet.

Maradok kiváló tisztelettel.

Kelt 2025-ben, a magyar opera napján, Erkel Ferenc születésnapján.