Kincsünk: a szó - Ember, állat, kutya

• 2011-04-11 12:12:58

• Kuti Márta

           Miért társítottam épp e három szót? Csányi Vilmos professzor, az etológia tudományának megalapozója a budapesti egyetemen, egyébként nagy kutyabarát, egy interjúban azt mondta, hogy az élőlények három csoportba sorolhatók: ember, állat és a kutya.
           Vegyük sorra, mit tudhatunk meg róluk? Mármint a szavakról.
           Az ember szavunkról az Etimológiai szótár azt írja: „Belső fejlemény, valószínűleg összetett szó. Elemei a magyar nyelv ősi rétegéhez tartoznak. Előtagja valószínűleg az emse (nőstény) szó alapszavával rokon, utótagja az eredetileg ’férfi’ jelentésű férj szó alakváltozata. Hangtani és alaktani szempontból ez a magyarázat nem egészen kielégítő(…).” Szabó T. Attila professzor, drága tanárom hatalmas munkájában, az Erdélyi magyar szótörténeti tárában jegyzi a szó első erdélyi írásos előfordulását, mégpedig Kolozsvárott: „1584- ez Kis Mihaly hozza(m) ranta Az Zabliat … Es en el vgra(m) az chapas eleól, De ozta(n) mindenkenheóz vagh vala … Oztan fel Ieowe a’ chaplar, es Monda: Hitva(n) ember mayd embert sertesz.”
          Marosvásárhelyen ezt jegyezték fel: „1631 – kerdem hogj czenaltad te legjny ezt a menieczket illien hamar monda hogi Isten atta azonio(m), hiszen igj szoktak az emberek elni”. Bizony, így írtak eleink, de viszonylag könnyen érthető, olvasható.
           Az állat szavunkról azt tudhatjuk, hogy származékszó, az áll igéből keletkezett. Ismét idézem az Etimológiai szótárt, mert igen érdekes: „A származék eredeti jelentése a létezéssel hozható kapcsolatba, előbb a cselekvést, később a cselekvés alanyát jelölte. A ’létező dolog’ jelentésből ’élőlény’ fokon keresztül, jelentésszűküléssel alakult ki a mai jelentés. A régi szóhasználatban (többek között a bibliai nyelvezetben) különféle jelzőkkel állva különböző jelentésekkel bírt, vö. asszony(i) állat, lelkes állat, oktalan állat.” És mindig két, azaz hosszú l-lel, mert az álat jelentése hamisat.
           A kutya az egyetlen olyan állat, amit az ember tenyésztett ki, azért, hogy segítsége, társa legyen a vadászatban, meg élete mindennapjaiban. A kutya szavunk hangutánzó eredetű állathívogató szóból ered. Erre utal több alakváltozata: kucsa, kucsu, kucsó, kucó. Hasonló kutyahívogató szavak a szerb és horvát kuci, az ukrán kucsu kucsu, az oszmán-török kuçukuçu. Ez utóbbit mi is használjuk.
          A kutya régi megnevezése, az eb szó ugor kori örökségünk. A másik két ugor nyelvben (manysi és hanti) a kutya neve emp. Az eb szó sajnos ma már ritkán, inkább csak hivatalos és szaknyelvi kifejezésként („ebadó”, „ebtenyésztő”), illetve egyes szólások és közmondások elemeként fordul elő mindennapi szóhasználatunkban. „Ebadta kölyke” – mondták a régiek, de ma már szidni sem merjük a gyereket, nehogy megsérüljön érzékeny lelke. „Ebihal”, „ebugatta”, „eben gubát cserél”, „ebek harmincadjára vet”, „ebül szerzett jószág ebül vész”, „eb ura fakó” „egyik kutya, másik eb” stb. mind ebbe a sorba tartozik. Az eb ezekben a szólásokban többnyire a kiszolgáltatottság áldozataként jelenik meg, mert az is. Mindig az ember szolgája, akár kutya, akár eb. De a gazda jelleméről igencsak árulkodik az, ahogyan bánik a kutyájával. És mégis vagy éppen ezért egyik legszebb összetett szavunk a kutyahűség jelző, ami pontosan visszaadja a kutya jellemét. A kutya mindig egy életen át hű és megbocsátó, csak legyen kihez hűnek lennie. Lelki szegény lehet az az ember, s talán nem is érzékeli, aki a kutyát nem tudja szeretni.