2024. july 3., Wednesday

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Markó Béla – Igazán felemelő volt, amikor Joe Biden amerikai elnök beiktatásakor a huszonegy éves Amanda Gorman elmondta The Hill We Climb (A domb, amelyet meg kell másznunk) című költeményét. Amiről szavalt, az volt az igazi Amerika. És hogy ő szavalt éppen, egyszerre volt tiszteletadás a feketéknek, a nőknek, a legfiatalabb nemzedéknek és persze a multikulturalizmusnak is! Micsoda telitalálat, gondoltam, néhány percbe ilyen hitelesen ennyi mindent belesűríteni. Így gondolom utólag is. De bevallom, Amanda Gorman verseinek holland utóéletéről olvasva a híradásokat, némi üröm is vegyült az örömbe. Ugyanis, miután egy holland kiadó felkérte erre, a joggal kapóssá lett fiatal szerző maga választotta ki verseskönyvének tolmácsolására a nála valamivel idősebb, huszonkilenc éves, Nemzetközi Booker-díjas Marieke Lucas Rijneveldet, aki rögtön el is vállalta a feladatot. Eddig minden szép, minden jó. Aztán a holland fordító visszalépett. Ugyanis egy Janice Deul nevű újságírónő és emberjogi aktivista tiltakozó cikket közölt, hogy a kiadó miért nem keresett olyan fordítót, aki spoken-word művész, fekete és nő, akárcsak Amanda Gorman. „(...) elszalasztott esély volt Marieke Luca Rijneveldet választani erre a feladatra. Ő fehér, nonbináris, és nincs tapasztalata ezen a téren (...)” – írta. (A gyengébbek kedvéért: nonbináris, aki valamilyen okból nem sorolja magát sem a nők, sem a férfiak közé.) Ahogy ilyenkor lenni szokott, Janice Daul véleményéhez gyorsan csatlakoztak mások is, és a fordító visszaadta a megbízatást, a kiadó pedig tovább próbálkozik.

Fél életemet azzal töltöttem, hogy itthon és külföldön a pozitív diszkrimináció fontosságát magyaráztam, miszerint a többséggel szemben a kisebbségnek mindig biztosítani kell az esélyegyenlőséget. Ebbe beleértődik az arányos képviselet, és az is, hogy ne mások akarják megmondani, mi fáj nekünk, vagy mi lenne számunkra a jó megoldás. Hányan és hányan megsértődtek, romániai és magyarországi politikusok egyaránt, ha udvariasan értésükre adtam, hogy mi jobban tudjuk, mi a bajunk. Így van ez mindenféle kisebbséggel. Amerikában sem a fehéreknek kell megmondaniuk, mit akarnak a feketék. Legyen szó Amanda Gormanról vagy bárki másról! Így erkölcsös, így demokratikus. Ez az egyetlen helyes politikai megközelítése többség és kisebbség viszonyának, amibe természetesen az is beletartozik, hogy mindez hosszú távon nemcsak a kisebbségnek, hanem a többségnek is hasznos. Csakhogy ez politika! Ez a politika! Ebben tökéletesen egyetértünk valószínűleg Janice Deullal is.

És az irodalom? Hát az valami más. Aki azt az ostobaságot kitalálta, hogy Amanda Gormant kizárólag egy másik Amanda Gorman fordíthatja, annak fogalma sincs az irodalomról. Fogalma sincs arról, hogy a világ legnagyszerűbb dolga éppen az, amikor például egy hozzám hasonló, fehér, nem éppen fiatal (hogy ne mondjam: élemedett korú) férfi át tudja élni, sőt, esetleg hitelesen tolmácsolni képes, amit egy Amanda Gormanhoz hasonló egészen ifjú, fekete lány érez. Vagy fordítva. Képtelenség? Dehogy! Ismétlem, ez az irodalom. Aki engem attól a jogomtól meg akar fosztani, hogy átérezzem egy másik kontines, másik nyelv, másik kultúra bármely remekművét, annak lehetnek alapos társadalompolitikai, ember- és kisebbségjogi ismeretei, de fogalma sincs az irodalomról. Sőt, legyünk őszinték: az igazi szolidaritásra is botfülű minden bizonnyal. És botfülű talán arra a toleranciára, amelyért sejtésem szerint nagy-nagy vehemenciával küzd éjjel-nappal.

Ha már versekről van szó, írtam dühömben én is egy versféleséget. Lehet, hogy vers, lehet, hogy csak féleség. Nem biztos, hogy akkor kell verset írni, amikor dühösek vagyunk. Ki tudja. 

(Látó-blog, 2021. március 15.) 

Ez a weboldal sütiket használ

A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató