Két év utazás a világ körül

*Fotók: Szőcs Boróka privát archívuma

Ahol a tudomány és a kaland összeér

Miért dönt úgy egy marosvásárhelyi születésű fiatal lány és párja, hogy maguk mögött hagyják a megszokott hétköznapokat, és két teljes évre egy átalakított autóba költözve vágnak neki a világnak? Szőcs Boróka és Vizeli Gergő pontosan ezt tették: Ausztrália és Új-Zéland vadregényes tájai után Délkelet-Ázsiát is útba ejtették, ahol a thaiföldi–mianmari határ peremén, a belépésre nem ajánlott, veszélyes övezetek szomszédságában is kalandoztak. Utazásuk azonban jóval több volt egy átlagos turistaútnál. A két fiatal az út során a Biomimetika Oktatási és Innovációs Egyesületet is képviselte, így a természet mérnöki csodáit és a környezettudatosságot szem előtt tartva fedezték fel a vadvilágot. Hogy milyen érzés cápákkal úszni, elefántok közelében élni, és hogyan formálta át az életüket ez a két év, arról Szőcs Boróka mesél.

– Biológus- és ökológusszemmel nézve miben tért el ez az út egy klasszikus turistaélménytől? Mennyire volt másként „huzalozva” a figyelmetek, mit vettetek észre a környezetetekben, amit egy átlagutazó talán elmulaszt?

– Egy hosszabb útra indultunk, amely során nemcsak magunkra, hanem a természet megfigyelésére is több idő jutott. Tudatosan kerestünk biomimetikai (egy olyan tudományág, amely a természetben előforduló szerkezeteket vizsgálja és másolja le) példákat, mivel Magyarországon működik egy civil szervezetünk, a Biomimetika Innovációs és Oktatási Egyesület, és anyagokat gyűjtöttünk az utazás során. Mindemellett sok időt szántunk természetfotózásra és videózásra. Talán egyszer majd fel is dolgozzuk ezeket az anyagokat. Gergő, a párom egyik nagy álma, hogy természetfilmet készítsen, ezért ilyen szempontból is folyamatosan jelen voltunk: amolyan helyszínvadászként figyeltük az erdőket, a hegyeket, a növényeket, állatokat.

– Jártatok esőerdőkben, az ausztrál Nagy-korallzátonyon, indonéz és thaiföldi zátonyokon is. Ökológusként milyen állapotban láttátok ezeket a rendszereket? Mennyire volt kézzelfogható a klímaváltozás és az emberi tevékenység hatása?

– Kezdeném az utóbbi kérdéssel. A legtöbb esetben nem volt viszonyítási alapunk, hiszen sok helyen először jártunk. Talán a legjobb példa erre a Nagy-korallzátony. Gergő 13 évvel ezelőtt itt szerezte meg az alap-búvárképesítését, most pedig ismét lehetősége volt kijutni a zátonyra. Számára egyértelműen látható volt a változás. Ausztráliai utunk során egy helyi tengerbiológus is meghívott bennünket, aki napi szinten terepen dolgozik. Ő is arról mesélt, hogy sajnálatos módon évről évre szemmel látható a változás a Nagy-korallzátonyon.

A kérdés első felére válaszolva: minden országban, ahol jártunk, rengeteg endemikus és védett fajjal találkoztunk, valamint olyan élőlényekkel, élőhelyekkel és ökoszisztémákkal, amelyek Európában nem figyelhetők meg. Az is feltűnő volt, hogy országonként mennyire eltérő a természetvédelemhez való hozzáállás. Ausztráliában és Új-Zélandon példaértékű természetvédelmi megoldásokat láttunk. Délkelet-Ázsiában összességében szomorúbb képet tapasztaltunk, ugyanakkor ott is ért bennünket kellemes meglepetés. A Kui Buri Nemzeti Parkban például naponta készülnek tudományos feljegyzések a vadon élő elefántokról. Egy kanadai elefántkutató immár hat éve mindennap terepi megfigyeléseket és méréseket végez, miközben a nemzeti parkban rendkívül szigorú és jól működő természetvédelmi szabályozást figyelhettünk meg.

– Olyan extrém élményekben volt részetek, mint a cápákkal való úszás, vagy a vad elefántok megfigyelése a mianmari–thaiföldi határon. Szakmailag és emberileg hogyan éltétek meg ezeket a közvetlen találkozásokat?

– Én nem gondoltam volna, hogy valaha cápákkal fogok úszni. Sőt, bennem van némi félelem is velük kapcsolatban, ezért kifejezetten nem is szerettem volna cápákkal merülni. A cápákkal való találkozás teljesen véletlenül történt. Találtunk egy partszakaszt, ahol rengeteg bébicápa úszkált. Úgy érzem, az első napokban még csak emberként voltam jelen, nem pedig biológusként. Egyszerűen próbáltam feldolgozni az élményt. Talán a harmadik napon mentem úgy a vízbe, hogy már a biológus énem is velem jött, és a viselkedésüket, a mozgásukat, az egymással való kölcsönhatásaikat is tudatosan figyeltem. Úgy gondolom, hogy az ilyen találkozások egyszerre hagynak nyomot az emberben szakmailag és emberileg is. Különösen emlékezetes marad számomra az a pillanat, amikor két nagyobb cápa úszott közel hozzám.

A mianmari–thaiföldi határon egy elefántszafari keretében több vadon élő elefántcsalád megfigyelésére indultunk, tudományos szakértőkkel. Mi nem támogatjuk a turistáknak szervezett elefántsimogatós programokat, így külön érték volt számunkra, hogy szakemberekkel mentünk ki a terepre. Ám még annyira friss az élmény, hogy talán még fel sem fogtuk, hogy milyen ritka pillanatban volt részünk – teljesen vadon élő elefántokat látni, azokat, amelyek még fennmaradtak ezen a területen, a természetes élőhelyükön. De hasonlóan emlékezetes élmény az is, amikor tengerbiológusokkal indultunk Új-Zélandon bálnamegfigyelésre. 

– Hogyan kapcsolódott össze a Biomimetika Innovációs és Oktatási Egyesület munkája az utazással? Milyen gyökeresen más méhészeti technológiákkal vagy a természet ihlette (biomimetikus) megoldásokkal találkoztatok a tengerentúlon, amelyeket itthon is érdemes lenne bemutatni?

– A civil szervezetet képviselve több nagyvárosban is tartottunk tudományos előadásokat és foglalkozásokat. Voltak közös együttműködéseink más szervezetekkel is, például a Bioforce New Zealanddel. Tudatosan gyűjtöttünk biomimetikai anyagokat, példákat, amelyeket a későbbiekben fel fogunk használni. Ha konkrét példát kellene mondanom, akkor számomra most a termeszvárak és a passzív hűtésű épületek a legérdekesebbek. Lehetőségem volt Ausztrália belsejében szemügyre venni például a Drepanotermes termeszeket, majd ezt követően a passzív hűtésű épületek működési elvét is megismerhettem.

Ami a méhészeti technológiákat illeti, az szerintem egy külön témát is megérdemelne. Tudatosan látogattam el méhészetekbe, ahol össze tudtam hasonlítani a technológiákat, az aktuális betegségeket, az azokra adott megoldásokat, protokollokat és fejlesztéseket.

– Hogyan született meg a döntés, hogy két évre teljesen elhagyjátok Európát, és egy autóba költözzetek? Mi jelentette ebben a legnagyobb logisztikai vagy mentális kihívást, és miben adott eddig sosem tapasztalt szabadságot?

– Igazából a legnagyobb álmunk az utazás volt, és egyszerűen ezt szerettük volna előre venni az életünkben. Azt gondolom, hogy azokat a túrákat, utakat, amelyeket végül megcsináltunk, nyugdíjasként vagy gyerekkel már nem tudnánk kivitelezni. Először ezeket szerettük volna megélni, és csak utána belevágni az élethez kapcsolódó elvárásokba. Egy ilyen utazás, kiszakadás pedig nagyban formálja az ember személyiségét. Nagyon megszerettem, akikké váltunk.

Az autóba költözés egyrészt bohém, laza életmódot adott, másrészt egy jó anyagi stratégia is volt. Érkezéskor vásároltunk egy autót, majd az ország elhagyásakor eladtuk. Ausztrália és Új-Zéland is olyan ország, ahol rengeteg hivatalos, ingyenes kemping található, így lényegében semmibe sem került a szállásunk. Mindkét országban vettünk autót, majd eladtuk. Ezek egyébként átalakított autók voltak: volt bennük ágy, konyha, vécé stb. Bármikor szívesen élnék újra ilyen gyönyörű helyeken, autóban. A legtöbbször az óceánpart közvetlen közelében vagy egy hegy lábánál aludtunk.

Logisztika? Óriási logisztika kell egy ilyen úthoz, gyakorlatilag mindenhez. Vízumok, repülőjegyek, komputak, egészségügyi biztosítás, pénznemek, törvények, jogszabályok ismerete, a csomagok rendszerezése stb. Ma például már negyedannyi csomaggal indulnék el. Két póló, két nadrág bőven elég lenne. Közben viszont a legtöbb dolognak nincs szigorú határideje, ezért sokkal szabadabban és nyugodtabban éltük meg a kihívásokat. Mentális kihívást számunkra Délkelet-Ázsia realitása jelentette.

A kétévi utazás alatt összesen fél évet dolgoztunk, másfél évig pedig úgy élhettünk, hogy azt kezdhettünk a napunkkal, amit szerettünk volna, azon a parton vagy azon a hegytetőn, ahol éppen a szívünk kívánta. A sosem tapasztalt szabadságot az adta, hogy hosszú időn keresztül az időnkkel azt tehettük, amit igazán, őszintén szerettünk volna. Iskolásként iskolába járunk, egyetemistaként egyetemre, felnőttként munkába… Elvileg ezt a fajta szabadságot nyugdíjasként lehet megtapasztalni, de mi addig nem szerettünk volna várni, mert túl rövid és kiszámíthatatlan az élet.

– Mi volt az a pont az út során, amikor a leginkább felerősödött a honvágy? Mi hiányzott a legjobban itthonról – egy íz, a megszokott kényelem, vagy a család közelsége?

– Az egyik mama bablevese – nevezzük nevén, a fuszulykaleves –, a másik mama mákos laskája. Innen is üdvözlöm a nagyszülőket, Mamust és Irénke mamát.

Egyébként én készültem a honvágyra, mondhatni „honvágyas” típus vagyok, ha van ilyen, és még sosem voltam ennyi ideig távol. Korábban Budapesten éltünk, és mindig nagyon vártam, hogy hazalátogassak Marosvásárhelyre, Szentgericére. Az utazás során viszont annyi impulzus ért, hogy nem jött elő erős honvágy.

Inkább egyszerű dolgok hiányoztak: üldögélni a nagyi kanapéján, sütőben karfiolt sütni, bepakolni a mosógépbe, előre tudni, hogy hol fogok zuhanyozni, sós szotyit enni (ugyanis nem lehet errefelé kapni) vagy egy közös hétvégét tölteni a barátokkal.

 – Bár racionális kutatókként értitek a természet működését, biztosan volt olyan pillanat, amikor a tudomány átadta a helyét a tiszta gyermeki csodálatnak. Mi volt az a konkrét élmény, ahol teljesen elakadt a szavatok, és legszívesebben sírtatok volna a gyönyörűségtől?   

– Egy apró tengeri rákkal egymásra néztünk. Aztán visszahúzódott a homokba, és becsukta maga mögött a kis homokajtaját. Abban a néhány másodpercben minden olyan végtelenül egyszerűnek és csodálatosnak tűnt.

– Hogyan tér vissza az ember egy ilyen kétéves, intenzív világjárás után a hétköznapokba? Mennyire írta át ez az utazás a prioritásaitokat és a jövőbeli terveiteket?   

– Azt, hogy hogyan térünk vissza, még mi sem tudjuk, de már hamarosan megtapasztaljuk. Az utazásunkból már csak néhány nap van hátra. A jövőbeli terveinket nem írta át, viszont a prioritásaink megváltoztak. A rendszer elvárásai háttérbe kerültek, a személyes vágyaink pedig előtérbe.

Ha követnéd a kalandjaikat, fotóikat és videóikat, keresd a @w.venturer (World Venturer) oldalt az Instagramon.