Kutyanyelv (35.)

„A 90. évemet taposom”

Márton Béla örök ifjúsága

(Időlegesen kötetpótló, mégis valós dedikáció: a Tanár úrnak, Szovátára)

Kedves Tanár úr, Te vagy a legszorgosabb s leghűségesebb levelező partnerem. Szalma- s szénakazalos természetem miatt máig sem sikerült egybegyűjteni minden sorodat, mindenik borítékodat –, pedig ismeretségünk valahol az 1970-es évek homályában bujkál. Kevés embert tudok (volna mégis egy-egy) akként tisztelni, ahogyan Téged.

Az évek során igyekeztem jelt adni a napilapban, amint valami közérdekű témáról értesültem. Mindig pontosan megírtad, sőt pontosítottad is, ha uram bocsá’, félreértés csúszott a tudósításba.

Újságírók gyorsan írnak, gyakran bakiznak. Kárhoztatják magukat és forrásaikat is, ha mellélőnek.

Többségük jó néven veszi az együttműködő igazítást.

Fájó, mikor ellenséges, kioktató, elítélő hangú vélekedés érkezik az olvasó(k)tól.

Engem a Tanár úr, ha néha egyik-másik szövegemben elírást tapasztalt is, oly együttérzően javított ki, hogy gondolatban kezet szorítottam vele.

Könnyű volt a munkám, hiszen legtöbbször a saját kezűleg írt szép leveleiből forrásozva tájékoztattam olvasóinkat a Márton Bélát éppen foglalkoztató dolgokról.

Ez év szeptember tizedikén kelt levelében írta: „Örömmel hallom, hogy elég jó egészségben megérted a nyolcvanadik évet. Gratulálok, és kívánom, hogy alkotó munkában tölthesd a következő évtizedet! A jó hír hallatán kedvem lett volna tréfás kis verset írni jeles személyednek, de mégsem tettem meg, mert nem vagyok én oly tehetséges költő, hogy – mindenkinek tetsző – verset írjak a kerek évfordulón.

Termékeny író vagy, ezt évtizedeken át bizonyítottad… Gondos munkád engem is kedvezően érintett. Az elmúlt napokban kerestem valamilyen írást. És a Hazanéző folyóirat 2007-i 1. számában ott láttam tőled a Munkára építettem, nem pihenésre című írásodat. Újra elolvastam, és látom, hogy részletező, gondos, megbízható munkát végeztél. Hálás vagyok érte, mert sok olyan adat van benne, amelyet a lelkész is felhasználhat majd, ha rólam beszél a református gyülekezet előtt.

Mert még nem vagyok reményt vesztett, dolgozom mindennap, és estefelé leírom körömet a Szováta-patak közelében.

(A 90. évemet taposom.)

Az alábbi témákról gyűjtöm az adatokat: 1. Pipás hagyományok Erdélyben. A 16. századtól egyre sűrűbben sorakoznak az emlékek katonákról, földművesekről, tudósokról, pásztorokról.

2. Fiúk játékai Holtmaroson 1940–1950 között. Néhány mozzanatot le is rajzoltam.

3. Előkészítés után az őszön vetélkedőt szerveznek a két nagy létszámú iskolában: Szovátafürdő története 1900–2026 között. 

Azt tanultam Kodály Zoltántól, hogy a meglévő ismereteinket be kell vinni a széles néptömegek tudatába. Hát azt tapasztaltam, hogy a szovátaiak 98–99 százalékában megfakultak az ismeretek. Indokolt a történelmi tudás felfrissítése, kiegészítése.

Városunk főjegyzője is támogatja tervem valóra váltását.

Jó egészséget kívánok családod mindenik tagjának! Barátsággal köszöntelek: Béla”

**

Drága barátom, késlekedik a Poklos-parti őrjárat című könyvecském dedikált példányának az érkezése. Az történt, hogy Márton Károly barátunk, a vidéki irodalmi betyárok (ezek mi volnánk) hű hírvivője, a szorgos vásárhelyi lélekfutár hirtelen fellépő betegségben, tüdőgyulladással fekszik.

A Molnos Ferencnek és Márton Bélának szánt, ez év augusztus 11-én keltezett dedikálásos kötet pedig ott rostokol barátunk gépkocsija csomagtartójában.

Reméljük, hamarosan felépül.

**

Ez a vallomás: pironkodó meakulpázás. Mért nem tettem mindjárt postára a Poklos-parti őrjáratot?

Egyben viszont kedves ürügy is. Hogy a kilencvenes örökifjú, egyenes beszédű, mégis végtelenül tapintatos, senkit sosem sértő Tanár úr levelét köszönve úgy köszöntsem, mint akit azért küldött s tart meg közöttünk az Úr, hogy példás életét és munkásságát felmutatva tartós lelki kopjafákat emeljünk a tiszteletére.

Akkor is, Tanár úr, ha végül ellovan velünk az idő.