Képzelet – ráció
2024-11-18 17:00:00
- Kuszálik Péter
Azt kellene megírnom, hogy miért nem lett belőlem szépíró. (Megpróbálom, de nem fog sikerülni. Mindegy. Tessék kihámozni belőle valamit.) Ma november 17. van, vasárnap. Fél nyolckor ébredtem, mint máskor. Az este telehold volt, majdnem tiszta ég, reggelre lehűlt mínusz négyre. Tiszta, karcos téli idő. Nem hinném, hogy délig plusz nyolc lenne, így ’valszeg’ nem tudok bicajra ülni. Ha túl hideg van, nem szívesen hajtom a pedált. Maradok itthon, és megírom a szokásos heti adagot a keddi újság számára. Kávéból mindig az előző napit iszom, mert jobb az íze. Szerintem. Csöpögtetős kávégépem van, két éve kukáztam a masinát; majdnem újan kitette valaki a szemetesláda mellé, különcsomagolva: ’hadd vigye, akinek kell’ alapon. Lehet, hogy ajándékba kapta, és nem szerette. Már nem fog kiderülni. Két deci víz, négy kanálka őrölt kávé. Három perc alatt lecsöpög. Másnap iszom meg. Ha úgy adódik, akkor a kávéházban is iszom egyet: „una scurtă, fără de toate”. Egy rövidet, minden nélkül: se cukor, se tej, se szesz. Azaz: semmivel. Az nem lehet, mert zérussal nem lehet szorozni. Akkor ’semmi nélkül’? Képtelenség! Marad a ’minden nélkül’. Csak víz és a kávé lelke, mert a zacc megy a rózsalugasba. Ez olyan, mint Váci Mihály verse, a „Valami nincs sehol”. Megfoghatatlan. Éteri, légies. Ehhez nem értek. Csak a konkrét, megfogható dolgokat szeretem: fát, vasat, amit szerszámmal meg tudok munkálni. Papírt, amit teleírhatok. Az elvont dolgok – komplex fogalmak, elméleti ügyek – nem jutnak el hozzám. Nem értem és kész. Filozófia? Ugyan. Csak a konyhafilozófia: „a krumplileves legyen krumplileves”.
Fűzfa koromban próbálkoztam verssel és elvont témákkal. Csőd. Jó, akkor nem erőltetem. 1995 decemberében jelent meg a GyomorLátó, benne az én egyik korai írásom. Annak egy részletét másolom ide; a tulajdonképpeni választ a kérdésre: „mit eszik az erdélyi író?”
„Mit enném én? Elmondom. Kolozsvár, Kismező utca, kora nyári délután. Öten ülnénk az asztal körül: Édesapám, Édesanyám, János, Kati és én. Az asztalon keményített damasztabrosz; a fodros szélű türkizkék üvegtálban karamelles gríz borsodóval. Molnár nagymama alpakka kiskanalai. Apró falatokat vágnék a grízből, megmártogatnám a sodóban, lassan szétnyomnám a szájpadlásomon, közben hallgatnám, mit beszélnek a nagyok. – Gyanítom, hogy ezt az ételt már kihúzták az étlapról. Örökre.”
Erre mondta azt a szerkesztő: „jó szöveg”. Ennyit tudok. Efféléket tudok írni. Jó, akkor ez lesz a menüben. Azóta se írok mást. Nem szépirodalom, hanem publicisztika. A műfajbokor a latin publikus szóból ered. Jelentése: nyilvános. „A műfaj rangját gondolati ereje vagy művészeti stílusa, ill. ezek szerencsés ötvözete adja. A publicista elkötelezett szemlélője és közvetítője a politikai, gazdasági, művelődési eseményeknek, véleményét meggyőzően igyekszik kifejezésre juttatni. Célzatossága sokszor metaforák, szólások alkalmazásában mutatkozik meg. Mondatszerkesztésére sokszor a szenvedélyes ismétlés, a halmozás, a többszörösen összetett mondatépítés jellemző.” (Irodalmi fogalmak kisszótára. Korona Kiadó, Bp., 2001, 351.) Ha jól csinálja az ember, akkor ez még az absztrakt festészetnél is jobb. Picasso pofáinak két orruk és három szemük van. Hogy miért adnak milliókat az ilyen képekért, az rejtély. Múre Ági szerint: „mindenki másképp hülye”; Picasso egyféleképp, a vásárlói másképp.
Mándy Ivánról olvastam valahol: delejes erővel tudja leírni azt, ahogyan egy ember átmegy a téren. Később az „ábrázolásmódja mind merészebben szakadt el a közvetlen realitástól, a szürreális, az abszurd világérzés felé” – írásaiban nagyobb hangsúlyt kap a képzelet és a látomások. (Új magy. irod. lex.) Idáig én már nem jutok el. Kávé közben a játszóteret néztem, az átlósan haladó fickót, akiről – a ruházata alapján – már tudtam, hogy merre veszi az irányt: a felezővonal túlsó felénél álló bádoghordót célozza meg, majd a sarokban álló másik szemetest keresi föl. Mivel egyikben sem talált visszaváltható üres flakont, kikanyarodott az utcára. (Ez a leírás erőtlen, közelít a nullához. Egyenlő a fickó találatainak a számával. Neki az ötvenbanisok számítanak. Ha nincs visszaváltható palack, akkor söre sem lesz. Nem képzelet vagy látomás, hanem valóság.)
A kávém lassan elfogyott. A csészében – finoman formázott, festetlen porcelán – ott maradt egy barna karika. Azt jelzi, hogy meddig ért benne a kávé. Vizet töltöttem a csészébe, de nem mostam ki, várom, hogy mi lesz: megeszi-e a víz a vonalat vagy csak elhalványítja? Mert a víz (vegytanból tanultuk) hatásos oldószer. Délig csak elhalványult. A mértékét nem tudom, csak az emlékezetemben élő színnel tudom összehasonlítani; ha eltűnik, azt mindenképpen meglátom.
Két nappal ezelőtt egy nyüvecske ment a konyhaasztalon. Rózsaszín, a halványabb árnyalatból. Délután azt is megtudtam, honnan jött elő: birsalmát hámoztam, és megtaláltam benne a járatát. Nem volt szerencséje az élethez, mert kitettem az ablakon. Megismerte a „valami nincs sehol” állapotát.
