Beszélgetés Keresztes Attila rendezővel az Anna Karenina bemutatója előtt
Lev Tolsztoj Anna Karenina című világhírű regényének a Kozma András dramaturg által színpadra alkalmazott változatát mutatta be december 20-án, péntek este 7 órától a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata a színház Nagytermében. A premiert megelőzően Keresztes Attilával, az előadás rendezőjével beszélgettünk a produkcióról.
– Te választottad-e a művet, és ha igen, miért?
– Én választottam, régi vágyam ez. Csodálom, és nagyon rokoninak érzem az orosz irodalomban jelen lévő pravoszláv fölfele törekvő szellemiséget és kulturális közeget, mert erőteljesen átitatja a hit. Az a mindent fölülíró istenhit, amely egészen a kortársakig tart, a mai orosz irodalom is ugyanezt képviseli. A regény társadalmi dráma, ám a mi előadásunk ezt a vonalat csak nyomokban képviseli, hiszen ezer oldalt két órába tömöríteni nagyon nehéz. Szereplői az esendőségnek, a boldogságkeresésnek (ezért is adtuk ezt az alcímet: Boldogságkeresés két felvonásban), az emberi létnek az értelmét keresik. Persze ez átszövődik több család történetén, de a viszonyulásukat a világhoz, a kérdésfeltevéseiket, a problémáikat, az egymáshoz való viszonyukat a tisztaság és a végtelen őszinteség határozza meg. Ezt az érzetet próbáltuk átültetni az előadásba. Kicsit olyan ez, mintha mindenkinek alaptétele lenne a tízparancsolat – megpróbálnak úgy viszonyulni önmagukhoz és az őket körülvevő világhoz, hogy azt próbálják betartani. De hát, ugye, nem lehet.
– Miközben cselekedeteik morális vagy erkölcsi szempontból épp ellene mennek ennek.
– Igen, és ez a belső konfliktusa a történetnek. És itt nem csak Anna Karenina történetéről van szó. Ennek a műnek lehetne a címe Nyikolaj Levin vagy Alekszej Karenin is. Ebben a földi purgatóriumban mindenki végigjárja a maga útját. Az említett tényezők miatt vágytam arra, hogy dolgozzunk ezen a darabon.
– A társadalmi helyett inkább a mű metafizikai vonalán haladtatok végig?
– Is. Egyensúlyban kell tartani a mikrovilágot, amit egy emberi lény képvisel, és a viszonyulást egy olyan tökéletes morális szabályhoz, mint a tízparancsolat.
– Dramaturgiai szempontból hogyan sikerült az ezeroldalnyi regényt színpadra alkalmazni?
– Történetszálakat választottunk ki, amelyek nagyjából – érintőlegesen – végigmesélik ezeknek az embereknek a történetét. A hangsúly a családok belső problémakörein van, valamint az egymáshoz való viszonyokon. A színpadon a regény bizonyos értelemben egy Anna Karenina családi történetté vált.
– Színházesztétikai szempontból milyen előadásra számíthatnak a nézők?
– Én mindig próbálok szépen fogalmazni abban a jellegben, amelyet az előadás képvisel. Kell ehhez egy csöndesség. Ha egy Bartók-koncertre megyek, akkor nem lehetnek Kálmán Imre-elvárásaim. Ha egy Tolsztoj-anyagot szeretnék megtapasztalni, akkor annak a lélektani, filozófiai tartalmára kell kíváncsinak lennem. Komoly előadás lesz, mert a lét értelmét boncolgatja, az emberi összeférhetetlenséget. Bizonyos értelemben ez egy tragédia. Egy sorstragédia, ami már a regény elején beköszön, és végigkíséri a szereplőket. Tolsztoj egy picit beleírta magát a Levin figurájába, a lánykérést például ugyanúgy meséli el, mint ahogy azt a való életben ő meg is tette. A regény végén már mindene megvan, ám egyszerűen nem tud hinni Istenben, de nem hisz a materialistákban sem – és azt mondja, ha nem tudjuk, hogy miért vagyunk a Földön, akkor meg kell halni. Ez egy nagyon erős alaptétele a műnek: amennyiben az ember nem tudja racionálisan felfogni azt, hogy miért van itt, akkor nincs értelme az életnek.
– Nihilista jellegű áthallásra gondolsz?
– Nem feltétlenül, mert Tolsztoj pont az Anna Karenina írása alatt tért meg, de a problémafelvetés nagyon erőteljes.
– Milyen volt a munkafolyamat?
– Gyors volt, szerencsére ismerjük egymás gesztusait. Tolsztoj egész világa végtelen szeretetből fakad – és azáltal, ahogyan ezekhez a karakterekhez, az anyaghoz viszonyult a társulat, a próbafolyamat alatt átitatta a közös munkát az egymás iránti tisztelet és szeretet. Ez számomra egy nagyon szép, megható tapasztalat volt.
– Úgy is fogalmazhatnánk, hogy nemcsak szakmai, hanem emberi szempontból is megélték a művet, a készülő előadást?
– Egyértelmű. A színházcsinálás egy rítus. És ha a rítusban mindenki részt vesz, akkor az az egyént is meghatározza.
*Keresztes Attila az Anna Karenina egyik próbáján (Fotó: Bereczky Sándor)
