Kelemen Atilla halálára

• 2022-01-16 16:50:22

• Markó Béla

Próbálgatom a jelzőket, hogy vajon melyik illik a legjobban Kelemen Atillához. Nehezen megy, sőt, nem is megy igazán. Mert hát mondhatnám, hogy szembejövő ember volt, ahogy Benedek Eleket is nevezte valaki. Vagy hazatérő ember, mint Bánffy Miklós. Hazatért Amerikából, amikor úgy érezte, hogy szükség van rá. Szembejött az innen kifelé igyekvőkkel. Mondhatnám azt is, hogy szabad ember volt. Tudott szabad maradni a diktatúrában is, mert maga alakította az életét, és szabad maradt később is, hiszen dönthetett, mit vállal, mit nem, nem lett karrierpolitikus, nem ezért választotta, amit választott. Kínált neki elégtételt bőven az eredeti szakmája, és mifelénk sokszor talán könnyebb is szót érteni a madarakkal vagy erdő-mező állataival, mint az emberekkel. De ő nem aszerint választott, hogy mi a könnyebb, mi a nehezebb, hanem mi a hasznosabb. Divatjamúlt szóval szolgálatnak nevezik ezt, közösségszolgálatnak. Talán mégis azt a jelzőt kellene választanom, hogy: erdélyi. Igen, erdélyi ember volt, akinél az élet és a mű, az élet és a mesterség, az élet és a hivatás sohasem választható szét. Szembejövő ember, hazatérő ember, szabad ember, erdélyi ember. Mindez igaz. De valójában Kelemen Atilla egyszerűen Kelemen Atilla volt. Sőt, ő volt Ata. Réges-rég, még a kezdet kezdetén kivívta magának a jogot, hogy nem kell jelző a neve mellé. Nem kellett máshoz, másokhoz igazodnia, hanem mások igazodtak hozzá, ha tudtak. Ez a hazatérés is csak életrajzi tény, semmi egyéb, mert a lelke mélyén, azt hiszem, itthon volt mindvégig. Vagy ha mégsem, akkor elvitt magával valamennyit Marosvásárhelyből is. Mert bárhol járt is, Kelemen Atilla ízig-vérig marosvásárhelyi volt. Ennek a városnak az önállósága, kitartása, büszkesége, küzdeni tudása, hagyományhoz való ragaszkodása jellemezte őt is.

Sok a halál mostanában körülöttünk. Idő előtt mennek el annak a nemzedéknek a tagjai, amelyhez tartozott. Több élet és több halál is jutott ennek a rendszerváltó nemzedéknek, diktatúra, remény, kiábrándulás, aztán ismét remény, demokrácia, és végül a szorongás, hogy kezdik lebontani, amit építettünk. Ötven éven át ismertük egymást, barátok voltunk, úgy vélem, de ennél is fontosabb, hogy évtizedeken át közös volt az utunk a politikában. Szakmai teljesítménye is egyedülálló, sokat köszönhetnek neki az erdélyi ló- vagy ebtenyésztők, hatalmas munkát végzett, de ezt nálam jobban tudják mások. Viszont azt nekem kell elmondanom, hogy higgadtsága, egyensúlyérzéke, tisztessége, tárgyalókészsége mennyit segített a politikában. Nem kellene elfelejteni, vagy akár úgy is fogalmazhatnék: nem kellett volna elfelejteni, ennek a politikusgenerációnak – és ezen belül személy szerint Kelemen Atillának – mekkora érdemei voltak abban, hogy a kilencvenes évek második felében megszületett a földtörvény, és hogy földek, erdők visszakerültek a volt tulajdonosokhoz. Beleértve sok százezer hektárnyi közbirtokossági erdőt a Székelyföldön. Vitathatatlan tekintélye volt a parlamenti szakbizottságban, és hosszú időn át úgy vezette az RMDSZ parlamenti frakcióját is, hogy minden pillanatban számítani lehetett rá. Akárcsak a Maros megyei szervezet elnökeként. Kevesen tudják, hogy Ata teljes neve így hangzott: Kelemen Atilla Béla László. Néha azzal tréfálkozott, hogy azért van az Atillán kívül még két keresztneve, a Béla és a László, hogy az RMDSZ akkori két tábora között fenntartsa a párbeszédet. Lehet, mástól zokon vettem volna ezt az élcelődést, tőle nem, hiszen tényleg azok közé tartozott, akik rá mertek szólni a pártütőkre, és akiknek integráló szerepük volt az erdélyi magyar politikában. 

Barátunk volt, de nem vagyok biztos benne, hogy a szó szoros értelmében kortársunk akart-e lenni. Mintha inkább a régi erdélyiek, Bethlen Gábor, Wesselényi Miklós, Kós Károly kortársa lett volna a legszívesebben. Valamilyen különös időutasként az ő erkölcsi mércéjükkel mérte a mai zavaros, irányvesztett időket, és ez egyre keserűbbé tette. Úgy érezte, nem kell már a tudása, tapasztalata, és hogy a következő nemzedékek nem figyelnek rá, pedig lenne még mondandója. Nekem is panaszolta sokszor, kellene egy fórum, ahol megszólalhatnak azok is, akik a napi politikától visszavonultak. Igen, lett volna még mondandója, és ezt már más nem fogja elmondani helyette, de nem ártana legalább a tanulságot megfogalmazni: kedves barátaim, ne engedjétek el az előttetek járók kezét, mert szükségük van rátok, és ami ennél sokkal fontosabb, nektek is szükségetek lenne a tapasztalatukra, sok harcot könnyebben vívhatnátok meg, és sok hibát elkerülhetnétek. Minden látszat ellenére Erdély nem olyan gazdag, hogy elpazarolhatnánk az elődeink által felhalmozott tudást. Azon kellene lennünk, hogy az erdélyi szolidaritás ne csak ideológiák, ne csak régiók, hanem nemzedékek összefogását is jelentse.

Kedves Ata, alig másfél hete még nálunk voltatok szilveszterezni, akárcsak hosszú ideje minden évben. Nem mulatság volt ez, már rég nem mulattál te sem bor mellett, nótaszóval, csak együtt köszöntöttük az újévet. Mindkettőt. Az ittenit is, a magyarországit is. Meghallgattuk a himnuszt, aztán már készülődtetek. A verandáról levezető lépcső tetején megtorpantál a gyér világításban, mintha tartanál valamitől. Utána elindultál mégis. Kikísértünk titeket a kapuig. Azelőtt nem sokkal Petőfi haláláról beszélgettünk, hogy vajon mi lett vele. Te most már hamarosan megtudod, úgy képzelem. 

Búcsúzóul egy rövid verset olvasok fel, nem én írtam, hanem te. Egy 1980-as antológiában jelent meg három rövid költeményed, mindegyik a halálról szól. Milyen különös ez is, hiszen akkor még harminckét éves voltál, én meg az antológia egyik szerkesztőjeként huszonkilenc. Újraolvasva, úgy vélem, költő is lehettél volna. És még mennyi minden. De ami lettél, annál fontosabb nincsen: az övéit eredményesen szolgáló, változó időkben is változatlan erkölcsű férfiú. Aki a kukázó medvék világában is tudta, milyen az igazi erdő, és milyen az igazi Erdély.

Íme, a versed, amelyet a tragikus hirtelenséggel elhunyt Nagy 

Zsuzsának ajánlottál annak idején, de én most neked küldöm odaátra:

Öröklét

Örök réteken 

bandukolsz már.

Hozzád simulnak

füvek

s az esti homály.

A sármány 

vonalkás

apró tojása

iránytűd,

cinkos mosolyod

nyomán

őzlábgombák lépegetnek.

Kísérjenek utadon őzlábgombák, Ata, nyugodj békében! Mi nem felejtünk.

Marosvásárhely, 2022. január 12.