Érdeklődéssel nézem, ahogy erdélyi nagy- és kisközösségeink századokon át jól bevált szokásaira hogyan tanít vissza kicsit átnevezett, másképpen szervezett formában az Európai Unió.
Érdeklődéssel nézem, ahogy erdélyi nagy- és kisközösségeink századokon át jól bevált szokásaira hogyan tanít vissza kicsit átnevezett, másképpen szervezett formában az Európai Unió. Ilyen az önkéntes közösségi munka is, amelynek 2011-ben egy egész évet szenteltek (önkéntesség európai éve). Ez a típusú munka a régi erdélyi közösségek működésének egyik alapeleme volt, amit a román nyelvből kölcsönzött kaláka szóval neveztünk meg. Ki ne tudná, hogy olyan kölcsönösségi alapon végzett munkát jelentett, amelyet a közösség tagjai valamelyik családtagnál, szomszédnál, illetve közösségi intézményben végeztek szívességből és azzal a meggyőződéssel, hogy ha szükségük lesz rá, a segítséget visszakapják. A „társas munkák” általában szórakozással végződtek, vagy azzal egybekötve zajlottak. Faluhelyen így épültek a házak, ástak kutat, így győzték erővel a nagyobb méretű mezőgazdasági munkák befejezését, s például a kukoricahántás, tollfosztás is könnyebben ment, ha az asszonyok összegyűltek, beszélgettek, viccelődtek, meséltek s énekeltek munka közben. A nagyobb szabású kalákák pedig tánccal, mulatsággal végződtek. Évszázadokon át a kaláka volt a habarcs, az összekötő, közösségformáló elem, amit a legtöbb településen sajnos már csak népszokásként említenek és gyakorolnak. Az erdélyi társadalom darabokra hullását a rendszerváltásnak sem sikerült megállítania, s az egyéni érdekek, az önérvényesülés vágya már régen felülírta a közösséget megtartó kalákák szellemét. Ehhez a fizikai munka becsületének a mind fokozottabb csökkenése is hozzájárult. Így történhetett meg, hogy a segítségünkre siető külföldiek mellé a legtöbb településen egyetlen helybeli sem állt oda dolgozni. A nyugat-európai országokból olyan csapatok jöttek, akik kisgyermekeken, fogyatékkal élő személyeken, idős embereken segítettek, s akár házat is építettek vagy befejezték azt, ha látták, hogy egy sokgyermekes családnak nincsenek meg a minimális életfeltételei sem, amit a faluközösség már nem vesz észre. A kölcsönösen végzett közös munka leértékelődése megmutatkozott abban is, hogy a nyugati országokból érkezett fiatalok mellett a mieink nem álltak helyt, s előfordult, hogy a közös táborokból haza kellett küldeni őket. Tudom, hogy voltak, vannak figyelemre méltó egyéni kezdeményezések, de sajnos az ellenkezőjét is tapasztalhattuk. Pedig itt nálunk nagy szükség van a segítségre. Ezt akarja a kelet-európai országok eszébe juttatni az EU, s immár Magyarországon is bevezették, hogy a szeptembertől kezdődő iskolaévben csak az a diák állhat érettségire, aki 50 órányi közösségi munkát végzett. A Nemzeti Alaptanterv részévé tett követelmény megvalósítását az iskoláknak kell megszervezniük a szakosodásukhoz közel álló területen (egészségügy, szociális szféra, oktatás, környezet- és természetvédelem, katasztrófavédelem, idős személyekkel, óvodáskorú és sajátos nevelési igényű gyermekekkel való foglalkozás). A munka irányítására térítésmentesen képezik ki a pedagógusokat, mert tudják, hogy sok múlik a szervezésen. A magyarországi közoktatásban a diákok együttműködési készségének javulását, személyiségük gazdagodását remélik az új érettségi követelménytől. A belföldön végezhető munka esélye pedig szerencsésen egészíti ki a már régen működő külföldi önkéntes munkavállalás lehetőségét. Uniós sugallatra várható, hogy a követelményt előbb-utóbb Romániában is bevezetik. Csakhogy nálunk, mint annyi minden mást, valószínűleg munka nélkül is be lehet majd szerezni az önkéntességet tanúsító bizonylatot.
