Ma kezdődik az európai mobilitási hét: szeptember 16. és 22. között Európa ismét megpróbálja rávenni saját magát, hogy időnként szálljon ki az autóból, üljön buszra, kerékpárra, vagy – egészen radikális megoldásként – használja a lábát. Az idei rendezvénysorozat mottója – Mobilitás mindenkinek – szép gondolat, különösen ott, ahol a „mindenkinek” történetesen buszt, kerékpárutat és járdát is jelent. Az idei mobilitási hét kezdetén az európai biciklisávoknál azonban érdemes valamivel távolabbra is tekinteni.
Mondjuk Jemenig.
Az elmúlt napokban az Irán támogatását élvező húszi erők ugyanis újabb stratégiai pozíciókat szereztek a Vörös-tenger térségében, egyre közelebb kerülve a Báb el-Mandeb ellenőrzéséhez. A név magyarul nagyjából annyit jelent: a könnyek kapuja. Meglepően találó elnevezés egy alig néhány tíz kilométer széles tengerszorosnak, amelyen a világ egyik legfontosabb kereskedelmi útvonala halad keresztül. Normális körülmények között egy marosvásárhelyi embernek természetesen nincs különösebb oka tudni, hogy hol található a Báb el-Mandeb, és mit jelent a neve. Most azonban nem árt megtanulni, mert a földrajz időnként közgazdaságtanná (is) változik: a Brent kőolaj hordónkénti ára kedden 107 dollár fölé emelkedett, miközben a húszik rakétákkal és drónokkal támadtak szaúdi célpontokat, és a térség két stratégiai átjárója, a Hormuzi-szoros és a Báb el-Mandeb körül egyszerre vált teljessé a bizonytalanság. A térképen mindez csupán néhány apró pont és keskeny kék sáv, ám ezen apró pontok és sávok körüli bizonytalanság hatása a benzinkúton már egyértelműen észrevehető.
Messze van Jemen.
Legalábbis addig, amíg nem kell tankolni – és éppen ettől kap pluszjelentést az idei európai mobilitási hét. Szeretünk a fenntartható közlekedésről kizárólag környezetvédelmi kérdésként beszélni – kevesebb kipufogógáz, tisztább levegő, több kerékpár, élhetőbb városok. Mindez természetesen igaz, csak közben hajlamosak vagyunk arról megfeledkezni, hogy az üzemanyag nem a kút alatt terem: egy tanknyi benzin mögött olajmezők, vezetékek, finomítók, tartályhajók, kikötők és szűk tengeri átjárók vannak. És persze államok, hadseregek, rakéták, szövetségek és háborúk. Meg egy világ, amely több évtizednyi energetikai átállás után továbbra is képes idegesen figyelni egy néhány tíz kilométer széles vízi folyosót, mert ha ott valaki lezárja a kaput, máshol a garázsajtót rögtön drágább lesz kinyitni. Persze ettől még nem kell ünnepélyesen a lefolyóba hajítani az autókulcsot, hiszen sokan még akkor sem tudnának lemondani róla, ha nagyon szeretnének. A fenntartható mobilitás ugyanis addig könnyedén hangzó szlogen, ameddig nem kell munkába járni, iskolába vagy óvodába vinni a gyereket, eljutni egy környékbeli faluból a városba, vagy hazamenni az esti utolsó busz után. Az autómentes közlekedéshez ugyanis valódi alternatíva szükséges: működő tömegközlekedés, használható kerékpárút és egy olyan város szükséges hozzá, amelyben gyalogosnak lenni nem akadályverseny.
És miközben mi itt Európában e héten arról beszélünk, hogyan közlekedjünk kevesebb autóval, Jemenben is emberek tízezrei vannak úton. Csakhogy ők nem a mobilitási hét kedvéért indultak el, hanem családok tízezrei kényszerültek menekülni az újabb harcok miatt. Ugyanaz a szó, egészen más jelentéssel – nálunk a mobilitás azt jelenti, hogy eldönthetjük, autóval, busszal vagy kerékpárral indulunk-e el. Ott pedig azt, hogy van-e még hová hazamenni.
Jemen tehát valóban messze van.
Csak a háborúi, az olaja, a menekültjei és mindezek következményei érnek ide meglepően gyorsan. Talán gyorsabban is, mint a jeddi busz.
