Akkor és most lehetne talán az írás címe, hiszen huszonkét évvel ezelőtt, 1989 decemberében szinte lépésről lépésre ugyanaz történt, mint ami most. Akkor Tőkés László védelmében vonultak Temesváron az utcára, most Raed Arafat melletti szimpátiatüntetésnek indult az egész, de akkor is és most is államfő- és kormányellenes demonstrációkká alakultak, átszőve az egész országot.
Akkor és most lehetne talán az írás címe, hiszen huszonkét évvel ezelőtt, 1989 decemberében szinte lépésről lépésre ugyanaz történt, mint ami most. Akkor Tőkés László védelmében vonultak Temesváron az utcára, most Raed Arafat melletti szimpátiatüntetésnek indult az egész, de akkor is és most is államfő- és kormányellenes demonstrációkká alakultak, átszőve az egész országot. A hatalom reakciója is kísértetiesen hasonlít: Ceauşescu huligánoknak, idegenbérenceknek nevezte a tüntetőket, a narancssárga hatalom meg jobb esetben hernyóknak, söpredéknek „becézte” őket.
Azért különbség is van: a diktátor a tüntetők közé lövetett, ma a demokrácia – még ha „eredeti” is – nem engedi meg a fegyveres megtorlást. Viszont, ahogy a híradókból is kiderül, annyi rendfenntartó „vigyáz” a tüntetők épségére, hogy lassan mindenikükre legalább másfél csendőr jut.
Mindenesetre, akárcsak huszonkét évvel ezelőtt, a társadalom felébredt az apátiából, bár országosan a tüntetők száma nem túlságosan nagy. Az utóbbi napok eseményei rávilágítottak, hogy a társadalmi frusztráció kritikus ponthoz ért, és még nem ér véget. Ugyanakkor furcsa, hogy Traian Băsescu – akinek a bábjai az utóbbi időben vidáman lángolnak esténként a tereken – hallgatásba burkolózik, gyáván a miniszterelnököt tolja maga előtt pajzsként előre, akinek az a feladata, hogy „elítélje az erőszakot”, bár tudatában van, hogy az életminőség romlása váltotta ki az elégedetlenséghullámot. Sőt, tegnap a nagykövetek előtt úgy beszélt a hazai reformokról, gazdasági fellendülésről, hogy aki nem tudta, hol van, azt hihette volna, hogy Románia a világ újkori Kánaánja. Huszonkét évvel ezelőtt az akkori államfő is a sokoldalúan fejlett szocialista társadalmat emlegette… mindhalálig.
Visszatérve a tüntetésekre. Lehet söpredéknek nevezni a tüntetőket, akik azon kívül, hogy nyíltan kimutatják őszinte megvetésüket a hatalom iránt, tulajdonképpen nem is konkrét követeléseket fogalmaznak meg, csak a világba kiabálják fájdalmukat, éhségüket, elégedetlenségüket. A hatalomnak is meg kellene értenie, csak akkor jutunk valamire, akkor bízhat az állampolgár egy biztosabb jövőben, ha az elefántcsonttoronyban dőzsölő hatalmasok bár egy pillanatra valóban rájuk gondolnának, embereknek, nem hernyóknak tekintenék őket, s eszükbe jutna, hogy azért vannak ott, ahol vannak, hogy élhető életet biztosítsanak számukra. Hiszen ezt ígérték a kampányban, ezt kéri tőlük az alkotmány is.
