Időzzünk a Látó-blognál

Sok jó verssel, prózával megjelent a Látó novemberi száma. Minden korosztály találhat benne kedvére való írásokat. De frissülő anyagával továbbra is figyelmet érdemel a Látó-blog. Azon a vizuális művészeteknek, a filmnek, fotográfiának is jut tér, a jegyzetek is érdekesek. A kínálatban videóbeszélgetés is van. A legújabb Vida Gábor és Centauri társalgását rögzítette. A Látó főszerkesztője és a magyarországi titokzatos író vendég, a nagyközönség előtt ritkán mutatkozó Centauri Vadon és irodalom témájú beszélgetésének a marosvásárhelyi Bernády Házban kellett volna sorra kerülnie október 20-án. A járvány újabb hulláma meghiúsította a rendezvényt. Online dialógussal próbálták kárpótolni a találkozót nagyon váró irodalombarátokat, de sajnos az élő közvetítés műszaki okok miatt nem sikerült. A Látó-blog követői most Vida Gábor rövid írásával és a párbeszéd közel egyórás felvételével tekinthetnek be a vadon és az irodalom berkeibe. Az összeállításból Vida felvezető gondolatait közöljük mellékletünkben. 

Vadon és irodalom

Vannak írók, akik csak írnak, őket mindig irigyeltem, meg azokat is, akik mindig olvasnak. Egy jó kirándulás is mindent megér, ugyanolyan öncélú dolog, mint az irodalom. Állítólag Petrarca az első olyan európai, aki csak azért mászott fel egy hegytetőre, hogy fent legyen, és ezt el is mesélte. Ugyan mi haszna van a havasi szürkebegynek vagy a hajnalmadárnak? Abban már nem hiszek, hogy a környezetvédők és biológusok rá tudják venni a világ hülye urait, hogy ezt a még úgy-ahogy létező élővilágot megóvjuk. Élővilág ember nélkül is lesz, nem aggódom. Hogy mennyire sebezhető az ember, azt most éppen újra látjuk. Az élet pedig megy tovább. Az ember is csak egy élőlény, mint a többi, bár én azt gondolom, hogy nem a legokosabb majom, hanem a legkisebb isten.

Ezt a töredezett beszélgetést minden bizonnyal a kirándulás végén kellett volna felvenni, vagy valahol a közepén, amikor Centaurival fent voltunk a Nagy-Hagymásban, és néztük a vonuló madarakat meg a zergéket. A hegyen én mindig azt érzem, hogy legszívesebben le sem jönnék többet. Pedig a problémáink itt vannak lent. Ez a beszélgetés is egy probléma, a technika, a helyzet, az akarat, hogy legyen valami nyom, végül is egy irodalmi rendezvényt hirdettünk, amelyen a vadonról és az irodalomhoz való kapcsolatáról lett volna szó. Ráadásul Centaurinak saját véleménye van a nyilvánosságról és az abban való jelenlétről; amikor már sokan gondolták, hogy a rejtőzködése kiváló marketingfogás, vagy ő csak valakinek az alteregója, akkor megmutatta magát. Amit mond, az mindig magvas. Ha választani lehetne, ő azt mondaná, hogy azt a hanganyagot tegyük ide fel, amit a hargitai borvízlápban rögzítettünk, amikor egy órán át várakoztunk a magaslesen. Ki tud ma vajon egy órán át mozdulatlanul állni, miközben nem történik semmi? És ki tudja ezt végighallgatni?

Így hát próbálunk beszélgetni, én egy kényelmes fotelben ülök, ő pedig hegyet mászik – az élet nem igazságos. Valami helyett van ez az anyag, legszívesebben azt mondanám, hogy keresse fel mindenki a Centauri weboldalát (centauriweb.hu), mert amit ő elrejt, az maradjon rejtve, amit megmutat, az a fontos. Vannak még hegyek.

Vida Gábor