2024. july 1., Monday

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Szünidős színházasdival kezdődött, kulturális jelenség lett belőle

 Június 29-e és július 2-a között ünnepli fennállása 20. évfordulóját a Széllyes Sándor Csűrszínház, illetve a Csűrszínházi Napok. A megye sajátos kulturális programkínálata abból az ötletből született 2003-ban, amikor a mikházi származású Szélyes Ferenc színművész meghívta a portájukra a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós társulatának néhány tagját, hogy a nyári szünidőben – a szórakozás, kikapcsolódás mellett – állítsanak színpadra egy előadást, amelyet majd a kőszínházban is játszanak. Annyira népszerű lett a produkció, hogy szükségessé vált az állandó (csűr)színház megépítése. Többek között erről is szó lesz majd az idei Csűrszínházi Napokon. A kulturális jelenségről a kezdeményező Szélyes Ferenc színművésszel beszélgettünk. 

Fotók: Vajda György

– Milyen programmal ünneplik meg a Csűrszínház fennállásának 20. évfordulóját? 

– A 20. Csűrszínházi Napokra elsősorban azokat az intézményeket hívtuk meg, amelyek kitartottak mellettünk és támogattak, illetve az évek során többször elhozták előadásaikat. Így jelen lesz a Maros Művészegyüttes a Sárga rózsa című előadással, a Bekecs Néptáncszínház a Párosan szép című folklórműsorral, a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata és a Yorick Stúdió közös produkciójukkal, a Lázadni veletek akartam című regényadaptációval. A Gyulai Várszínház Kiss Csaba De mi lett a nővel? című előadást mutatja be újra. Az elmúlt évekre a múltat idéző fotó- és plakátkiállítással, kerekasztal-beszélgetéssel emlékszünk. Erre olyan személyiségeket hívtunk meg, akik hozzájárultak a csűrszínházi jelenség fenntartásához, működtetéséhez. Az ünnepi rendezvényt a kecskeméti Csík zenekar koncertje koronázza meg. 

– Hogyan indult a csűrszínházi mozgalom? 

– Induláskor nem gondoltam, hogy megérjük a 20. évfordulót. 2003-ban azzal az ötlettel kerestem meg Kovács Leventét, a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata élére akkor frissen kinevezett igazgatót, hogy a nyári szünidőben a társulat néhány színésze költözzön ki Mikházára, ahol közösen készíthetnénk egy előadást, amelyet bemutatnánk a mikházi kultúrotthonban, és szeptembertől Marosvásárhelyen is műsorra tűzné a társulat. Levente elfogadta az ötletet, megpályázta a finanszírozását, és így állítottunk színpadra Mikházán két egyfelvonásos, tréfás játékot, a Kocsonya Mihály házassága és az Egynapos királyság címűeket. Három hétig laktunk a Szélyes-portán, a kultúrotthonban próbáltunk. Az akkori polgármester, Birtok György levágott egy disznót, és felajánlotta az étkeztetésünkre. Közben jutott idő szórakozásra is. Amikor bemutattuk az előadást, a mikházi közönség nem fért be a kultúrotthonba, annyian jöttek ki Marosvásárhelyről. Ősszel még egyszer előadtuk a két egyfelvonásost, ekkor természetesen a mikháziak voltak többségben a nézőtéren. A siker alapján született meg az ötlet, hogy ezt a kezdeményezést kellene folytatni. Mivel a terem kicsinek bizonyult, kerestünk egy nagyobb teret, ahol színházi előadásokat tarthattunk. Így esett a választás az iskola és egy több mint 100 éves csűr által bezárt területre. A csűr a nyárádremetei tanácsé volt. Valószínű, hogy valamikor az udvaron állt a tanító lakása, és ennek lehetett a gazdasági melléképülete. Amikor mi kiszemeltük, üresen, romos állapotban volt az épület, eleinte öltözőként használtuk, és az udvaron adtuk elő a produkciókat. A csűr elé ponyvát húztunk, amely valamennyire védte a nézőket, de az eső mindig elvert, többször meg kellett szakítani az előadásokat... szóval igazi romantikus vándorszínházi élményeink voltak.

– Kik voltak az úttörői ennek a kezdeményezésnek?

– Már az első előadásokon jelen volt Kárp György, Sebestyén Aba, Kilyén László, Nagy Dorottya, Fülöp Bea, Henn János, Szélyes Andrea-Natália, Zajzon Zsolt, aztán, ahogy mind több előadást vittünk színre, csatlakoztak még kollégák a Marosvásárhelyi Nemzeti Színháztól. A harmadik évtől meghívtunk vendégelőadásokat is. Telefonon, személyesen, levélben kerestem meg a más színházaknál levő kollégákat, akik mindig örömmel fogadták el a felkérésemet. Eleinte csak szombaton, majd vasárnap, végül pedig péntektől vasárnapig minden este be tudtunk egy-egy előadást mutatni. Az évek során színesítettük a kínálatot. Nemcsak színházi előadás volt, hanem képzőművészeti és fotókiállítás, könyvbemutatót is rendeztünk a Csűrszínházi Napokon, és ezen kívül is sikerült egy-egy előadást kihozni. Majd különböző szervezetek csatlakoztak hozzánk, amelyek különálló produkciókkal jöttek. Sokat segített az elején a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata, amely hosszú ideig támogatott, majd elpártolt a Csűrszínháztól. Mellettem állt a Bekecs Néptáncszínház, a Maros Művészegyüttes – ez utóbbi Széllyes Sándorra való tekintettel is mindenben segített. Itt indult útjára a Spectrum Színház is. Miután egyre népszerűbb lett a csűrszínházi mozgalom, létrehoztuk a Csűrszínházi Egyesületet, amellyel támogatókat mozgattunk meg, pályáztunk, és saját előadásokat is létrehoztunk. Igaz, ezeket nem tudtuk, a kőszínházakhoz hasonlóan, többször műsorra tűzni, mert nincs hozzá megfelelő logisztikánk. 

– Miként épült fel a ma is látható Csűrszínház?

– Mivel eleinte szabad téren játszottunk, az időjárástól függtünk. Volt, amikor bőrig áztunk, máskor a tűző napon izzadtunk, és ekkor született meg az ötlet, hogy kellene építeni egy fedett színházat, ahol biztonságosan meg lehet nézni az előadásokat. Az eredeti elképzelés szerint a színpadot a csűrben alakítottuk volna ki, a nézőteret egy nagy sátor alá helyeztük volna. A szakértők azonban megállapították, hogy a csűr úgy tönkrement, hogy életveszélyes lett volna használni, kiderült, hogy nem is volt alapja. Amikor a mikházi színház felépítésére kerestem támogatást, sokan bolondnak néztek. Végül eljutottam a marosvásárhelyi Rotary Téka Klub egyik gyűlésére, ahol előadtam az ötletemet. Sokáig nem válaszoltak. Azt gondoltam, kivitelezhetetlennek tartják a kezdeményezést, és lemondtam róla. Aztán a találkozó után mintegy öt hónappal újra meghívtak a Rotary Téka egyik klubdélutánjára, ahol egy lepel alatt ott volt az általam megálmodott Csűrszínház makettje. Koszta Árpád nyugalmazott építészmérnök elkészítette a tervet, kiváltotta a szükséges engedélyeket. Kész tények elé állítottak. Aztán következett az egyezkedés Lokodi Edit Emőkével, a Maros Megyei Tanács akkori elnökével, aki végül támogatott abban, hogy meglegyen a kivitelezéshez szükséges pénz. Az építők lebontották a régi csűrt, és két év alatt a helyén megépült a színház épülete, öltözőkkel, színpaddal. A nézőtér tetőzete később készült el, ugyanis Koszta Árpád tervei szerint egy amfiteátrumszerű építmény lett volna, amelyet egy feltekerhető nagy ponyva fed, akár a híres Moulin Rouge-ban, és asztalok köré ültette volna a nézőket. Ez viszont vihar esetén nem állta volna meg a helyét, és kértem, hogy valami stabilabb megoldást keressen. Megkerestem Keresztes Géza műépítészt, hogy segítsen egy másik nézőtéri tetőfedő megtervezésében. Így született meg a fordított csónak formájú tető, amelyet Lészai Bencze fiatal műépítész tervezett, és hozzáépítették a Csűrszínházhoz. 



– Sokan azt mondják, hogy a Csűrszínház épülete a Csűrszínházi Egyesület, konkrétan Szélyes Ferenc tulajdona. 

 – Többen kérdezték tőlem, hogyan is állunk ezzel, így tisztázom: az épület a nyárádremetei önkormányzat tulajdona, a Csűrszínházi Egyesület pedig bérleti szerződés alapján adminisztrálja. Az épületet az udvarral együtt a polgármesteri hivatal gondozza. A kisebb-nagyobb javításokat, karbantartási munkálatokat a Csűrszínházi Egyesület is támogatja, és mi is végezzük el. Volt már eset, hogy az árvíz miatt ki kellett cserélni a padlózatot, vagy beázott a nézőtér, mindkét munkálatot elvégeztette és finanszírozta a polgármesteri hivatal. Jövőre pedig az önkormányzat kicseréli az épület vízvezetékrendszerét. A Csűrszínházi Egyesület pályázatok útján kicserélte az épület mögötti korlátot és a terasz fapadlóját, kicsempéztük a folyosót és más rendszeres karbantartási munkálatokat is végzünk. 

– Milyen szervezőmunka áll egy-egy évi program összeállítása mögött? 

– A munka dandárja kevésbé látványos, és ez a szervezés. El kell hogy mondjam, nem sokkal azután, hogy véget érnek a Csűrszínházi Napok, máris a következő évi programon gondolkodunk. Már előző év decemberétől elkezdjük a szervezést, hiszen nagyon sok színházzal kell egyeztetni a programot, ugyanakkor azokkal a civil szervezetekkel is, amelyek saját programkínálattal keresnek meg. 2009-től fokozatosan bővítettük a kínálatot, már nemcsak a június végi Csűrszínházi Napoknak ad otthont a színház, hanem rendszeressé váltak a Maros Megyei Múzeum által szervezett Római napok, az Erdélyi Hagyományok Háza által rendezett szabadegyetem, de volt itt több gazdanap is az RMGE-Maros szervezésében, a Bekecs tánctábora, az Artecotur Egyesület színjátszó tábora, szerveztünk Széllyes Sándor-népdalvetélkedőt, a helybéli fiatalok immár több éve újra megtartják a szüreti bált és sorolhatnánk a gazdag programot. Talán a legemlékezetesebb jelenlét a budapesti Nemzeti Színházé volt. Vidnyánszky Attila igazgatónak köszönhetően háromszor is eljöttek Mikházára előadással, de Pataki András egykori igazgató közbenjárására többször vendégünk volt a Soproni Petőfi Színház és a Forrás Színház is. Évente mintegy 20-25 programunk van. Hangsúlyozom, hogy ez egy befogadó színház, mindenkit szívesen látunk, aki minőségi produkciót szeretne elhozni Mikházára. Nagyon sajnálom, hogy megszakadt a marosvásárhelyi színházzal a jó kapcsolat, mivel sokkal előbbre tarthatnánk a szervezésben, mint ahol most vagyunk. Most Páll Attila ideiglenes igazgatónak köszönhetően újra jó irányba tereltük a viszonyt, hiszen a kezdetekben is közös céllal indult el a Csűrszínház. Talán emiatt is nehezebben tudtam megoldani az évek során egy-egy előadás műszaki hátterét, a hangosítást, világosítást és a szervezéssel járó munkát. Ha nem lett volna az őrült önkéntes szűk csapat mögöttem (Szőcs Gazdi Hanga, Szélyes Andrea, Vajda György, időnként Fülöp Beáta, Toncea Zoltán), akik biztosították a láthatatlan háttérmunkát, akkor rég csődbe ment volna a Csűrszínház. Hálával és köszönettel tartozom azoknak a támogatóknak is, akik mindvégig kiálltak mellettünk: a Miniszterelnökség Nemzetpolitikai Államtitkársága, a Nemzeti Kulturális Alap, a Maros Megyei Tanács, a Nyárádremetei Önkormányzat, számos magánszemély és cég, ugyanakkor a média is, köztük kiemelten a Népújság, amely népszerűsítette a programjainkat. 

– Hogyan viszonyulnak a mikháziak a Csűrszínházhoz? 

– Eleinte nehezen barátkoztak meg az ötlettel, talán a sok látogató okozta „felfordulás” miatt. Majd szép lassan elfogadták, és természetesnek veszik, hogy ilyenkor megnő a forgalom, vendégek jönnek a faluba, akik többet vásárolnak a helyi üzletből, étkeznek, vagy akár szállást igényelnek a panzióban. Az is jó jel, hogy az évek során többen vendégfogadás céljával hozzáfogtak építkezni, új épületet húztak fel vagy bővítették a házukat. Az infrastruktúra is fejlődött: most már aszfaltos úton lehet megközelíteni a színházat, van ivóvíz- és csatornahálózat a faluban, ami sokat számít. Jó a kapcsolatunk a helyi iskolával, a Csűrszínházi Napokon rendelkezésünkre bocsátják az épületet, ahol kiállításokat tartunk. Az idén is, ennek a kapcsolatnak köszönhetően, a tanfelügyelőséggel és az önkormányzattal népdalvetélkedőt rendeztünk, amelyet rendszeresíteni szeretnénk. Egyik évben felújítottuk és újraavattuk az iskola előtt a világháborúban elhunytak emlékoszlopát. Meg kell említenem az egykori kántorlakásban berendezett Kacsó Sándor-, Széllyes Sándor- és Salat Dénes-emlékszobákat, amelyekkel a falu szülöttei emlékének adózunk. Könyvtárnyi könyvet gyűjtöttünk a falunak. Igyekszünk tehát a színházi előadások szervezésén kívül is hozzájárulni a falufejlesztéshez. Most már elmondhatjuk, hogy nemcsak a kolostor, a római castrum, hanem a Csűrszínház is messze földön ismertté tette Mikházát. 

– Meddig szervezed a csűrszínházi eseményeket? 

– Az utóbbi időben minden csűrszínházi évad után megfogadom magamnak, hogy nem csinálom többé. Évek óta keresem az utódomat, aki majd átveszi az egészet, és tovább szervezi a rendezvényeket, de eddig ilyen személyt nem találtam. Aztán, ahogy közeledik a következő év, előveszem a telefont, és elkezdek tárcsázni, szervezkedni... Hogy meddig? Azt még nem tudom. 

Szélyes Ferenc és Fülöp Zoltán – jelenet a Napsugár fiúk előadásból, 2014


Ez a weboldal sütiket használ

A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató