Húsvét Erdélyben

• 2023-04-06 15:00:00

• Nagy-Bodó Tibor

A hit győzelmének ünnepe

Húsvét a hit győzelmének ünnepe. A hitetlen ember ma is bizonytalanul és értetlenül áll a feltámadás ténye előtt, majd rácsodálkozik az emberiség két évezredes gyakorlatára, amikor megtelnek a templomok Európa keleti sarkában, ahol az élet tisztelete ősi tradíció. Húsvétkor az élet győzelme olyan közel kerül a hívő ember lelkéhez, hogy azt csak ünnepi tartással tudja megélni, mert ennél nagyobb csoda és valóság még soha nem volt a világ történetében, mint amikor az emberiségért meghalt Krisztus harmadnap feltámadt és él. Ez az élet a hit győzelme.

Ötvös József volt vártemplomi gyülekezeti lelkipásztor, a Marosi Egyházmegye volt esperese, az Erdélyi Református Egyházkerület volt generális direktora, missziói előadója:

Amikor az élet győz a halál fölött

– Húsvét közösségi ünnep számunkra, mert akik a feltámadás reggelén tiszta tekintettel találkozunk, és testvéri kézfogással áldott húsvéti ünnepeket kívánunk egymásnak, azok mind-mind egy nagy szent közösséghez tartozunk: a harmadik évezred itt élő keresztyéneinek közössége vagyunk. 

Erdélyi reformátusok vasárnapi és ünnepi templomba menetelük alkalmával köszönnek így: „Békesség Istentől!”, ami a sírból visszajött Jézus köszöntésének továbbzúgása, aki a feltámadás estéjén így szólította meg a bezárt szobában ülő, félő tanítványait: „Békesség néktek!”.

Húsvét családi ünnep, amikor a távolban élő vagy csak ideiglenesen ott dolgozó erdélyi legtöbbször többórás határsor kiállása után hazaérkezik, mert az ünnep a fenyőillatú Székelyföldön vagy a fűzfabarkás Mezőségen igazán szép. 

Eléggé nem méltányolt erdélyi gasztronómiánk csúcspontja az a húsvéti ebéd, amikor mise vagy istentisztelet után a templomból hazamegy a család, és az ünnepi kenyér megszegése előtt a családfő ajkán felhangzik a Jövel, Jézus, légy vendégünk… Ilyen hangulat, családi szépség, testvéri összetartás nincs sehol a világon.

Húsvét nemzeti ünnep, ahogy példaadó fegyelmezettséggel állnak a csíkszeredai Taps téren a székely ruhás családok, akár ezren is, várva a plébános érkezését, aki megszenteli húsvéti ételeskosarukat. 

A Sóvidéken még napjainkban is akad pár ifjú legény, akik őseik viseletében, székely harisnyában és bőrcsizmával a lábukon kopognak be lányos házakhoz kölnivízzel a kezükben, és tréfás húsvéti versikével áldott ünnepeket kívánnak. 

A Felső-Maros mentén még a huszonegyedik században is (kis)lányos édesapák hosszú fenyődeszkát helyeznek modern vaskapuk fölé, hogy húsvétéjszakán félig titokban, félig kacér reménykedéssel felszegezzék rá bokrétáikat a cseperedő legénykék. Egy évben egyetlen ilyen éjszaka van, mert másnap húsvét, a feltámadás nagy napja.

Húsvét az élet-halál átélésének személyes ünnepe, mert akkor templomba menők vagy otthon maradók személyesen találkoznak a megmaradás, az örök élet kérdésével. Boldog, aki mindezt úgy éli meg, hogy hite testi-lelki erőt ad a hétköznapokhoz, kitartást a mindennapokhoz, reményt a jövőhöz, az élethez, mert húsvét az élet ünnepe: az élet győzött a halál fölött. 

B. Osvát Ágnes, az Átalvető című folyóirat felelős rovatvezető szerkesztője:

A hit még mindig bennünk él

– Ha azt kérdezték volna tőlem, hogy mit jelentett nekem a húsvét jó pár évtizeddel ezelőtt, könnyen tudnék válaszolni a kérdésre. Most viszont nagyon meg kell gondolnom, mit mondok, hogy hiteles legyek. Mindenképp elsősorban az emlékezetes húsvétjaim jutnak eszembe. Amikor tizenöt éves koromban a barátnőmmel kis kosárral mentünk a Trébelybe ibolyát szedni, szinte meg is töltöttük a kosarat, és otthon valahonnan mohát is kerítettünk, azt leterítettük egy jókora tálcára, sűrűn teleszórtuk ibolyával, és a közepére helyeztünk néhány piros tojást. Az az ibolyaillat a mai napig elkísér. Vagy amikor a két kisfiam úgy kilenc és tizenegy évesen a tudtom nélkül végigjárta az összes nagyobb üzletet – akkoriban még mind magyar kasszásnők és elárusítónők voltak –, és estefelé a világ legboldogabb arcocskájával állítottak haza egy kis tasak pénzzel és néhány hímes tojással. Hát lett volna lelkem megszidni őket ezért a portyázásért? Valamikor később magyaráztam el nekik, hogy ezt azért mégsem kellett volna, de az az igazság, hogy magam sem tudtam elég meggyőző ellenérvet felhozni nekik. Aztán, amikor a kislányom is kb. hétéves lett, nagypénteken elvittem a plébániatemplomba, hogy megmutassam neki Jézuskát, talán az volt a legmegrendítőbb, ahogyan nézte, nézte egy ideig, majd megtelt a szeme könnyel, és remegő ajakkal súgta: De ugye igaz, hogy Jézuska fel fog támadni? Igaz, Kicsim, igaz – simogattam meg a kis fejét, mire megnyugodott. Elmondhatom, hogy ez a hit még mindig bennünk él, immár régen felnőtt gyermekeimmel és unokáimmal együtt, hogy Krisztus urunk nemcsak feltámad, de egyszer mégiscsak sikerül megváltania ezt a hitehagyott, elkorcsosult világot. 

Annyit talán még hozzáfűzhetek, hogy mindezeken felül manapság külön öröm számomra minden tavaszon – immár 32. éve – azon gondolkodni, hogy mivel tudnám leginkább megérinteni az olvasóim lelkét, mit tudnék közvetíteni feléjük, ami valóban reményteljes, és megszépíti legalább azt a néhány percet, amíg végigolvassák az üzenetemet, ami megerősíti őket abban a hitben, amit mindannyian szeretnénk: egy szebb, jobb világ eljövetelét.

Sándor Éva magyarnyelv-tanár: 

Meleg napfényt érzek az arcomon

– A húsvéti ünnep közeledése valami olyan érzéssel tölt el engem, keresztény embert – ha el is feledkezem néha arról, hogy én is a természet része vagyok –, amit Pilinszky János sorai így közvetítenek:

„És megérzik a fényt a gyökerek

És szél támad és fölzeng a világ (...)”

Fölzeng a világ, mert a nagypénteki keresztút árnyait magam mögött hagyva ünneplem az igazság és az örök élet győzelmét, amiről azt hittem a megpróbáltatásokkal teljes napokban, hogy végleg elveszett. 

Párhuzamot fedezek fel az evangéliumi történet szereplői, netán főszereplője és a saját életem között. Ezt a katarzist csak akkor élhetem át, ha előtte bejárom az önmagam megismerésének rögös útját vagy az út egy-egy szakaszát, amire a böjti időszak kiváló lehetőség.

Ha nem feltétlenül akarok előírásszerűen felkészülni ebben az időszakban, akkor alkalmazkodom a természet rendjéhez, ami ezt megkívánja tőlem, a mai embertől is. A természet reneszánsza magával ragad, és felkészít a külső-belső újjászületésre, csupán akarnom kell.

 „Az emberi élet tehát az ünnepekben nyer metafizikai távlatot és értelmet.

A hit megrendülése az ünnep munkaszüneti nappá való lefokozását jelenti...” – írja Táncos Vilmos néprajzkutató.

Külsőségeiben lefokozható ez a gyönyörű ünnep, de ha törekszem megélni és átélni a lényegét, nem árthat ennek semmiféle rendelet, divat vagy szabály.

Felütök egy képes evangéliumot – lehet, épp a gyermekkorit –, vagy egy húsvéti témájú olvasmányt, ami új és új meglepetéseket tartogat számomra, vagy segít megtalálni a párhuzamot, amit már említettem, rendkívüli emberek és hétköznapiak között. 

Tolsztoj, Bulgakov és Szabó Magda történetei, ahányszor újraolvasom, mindig másként árnyalják üzeneteiket bennem, akárcsak Dsida Jenő, Babits Mihály, Pilinszky verseinek alkalmi olvasása.

Az én húsvétom része közösségben részt venni és gyakorolni a nagyheti, az első- és másodnapi szertartásokat. Válaszolni jelenléttel, és amennyire lehet, átéléssel a harangszó hívására.

Ha azt mondom, húsvét, behunyom a szemem, és képzeletben bent vagyok a konyhában, érzem a tojásfesték, az ecet és a szalonna összekeveredett illatát. 

Látom az ünnep gyönyörű, a természetből vett kellékeit a lakásokban, a virágvasárnapi barkaágakat – a picust – , a kőből és mohából készített apró szentsírt, a gondosan elvetett búza szárba szökkenését a virágcserepekben, miközben képzeletben hallom Händel oratóriumából a Hallelujah-t.

Gondolatban kertet látok gyümölcsfákkal, méhek zümmögésével, sárga pitypanggal, pelyhes csirkékkel. Később folyópartot zöld fűvel, és lassan hömpölygő vizet ezüstösen fénylő hullámokkal. És persze áradó meleg napfényt érzek az arcomon. 

Szabó Kata pedagógus, az Ürmösi Általános Iskola tanára:

Hagyományaink ápolásának legfontosabb célja, hogy a családot összetartsák

– Húsvéti gondolataimat egy számomra nagyon kedves idézettel kezdem: „...A hagyományt nem ápolni kell, hisz nem beteg. Nem őrizni kell, mert nem rab. Hagyományaink csak akkor maradhatnak meg, ha megéljük őket!” 

Kislányként húgommal mindig izgatottan vártuk ezt a nagyon szép ünnepet, hiszen már az előkészületek varázslatos hangulatúak voltak. Nagymamával, édesanyámmal és kishúgommal közösen festettük minden évben a színes tojásokat. 

Az udvarra szaladva igyekeztünk rátalálni a legszebb és legkülönlegesebb levelekre és virágokra, amiket a megfőtt tojásokra helyeztünk, és harisnyába bugyolálva a festékbe tettünk. De nemcsak a tojásfestés volt különleges hagyomány számunkra, hanem a közös templomba menés, majd a közösen elfogyasztott ünnepi ebéd is. 

Azóta sok idő eltelt már. 

Az akkori kislány már édesanya lett, akit Isten két csodálatos fiúgyermekkel ajándékozott meg. Apukájukkal közösen tanulják a locsolóverseket, listát írnak a kislányokról és azokról a helyekről, ahová elmennek locsolni. 

A családi hagyomány is folytatódott, csak picit átalakult. Fontos számomra, hogy a különleges alkalmakkor körülöttem legyenek azok az emberek, akik nagyon kedvesek a szívemnek. 

Hagyományaink ápolásának legfontosabb célja talán az, hogy a közösséget, a családot összetartsák. Feladatunk, hogy gyermekeinknek is továbbadjuk ezeket a néphagyományokat. Meséljünk nekik arról, mennyire fontosak a gyökereink, és próbáljuk meg ebben a különleges szellemben felnevelni őket, hogy ők is továbbadhassák majd egyszer talán azt, ami számunkra annyira értékes volt. 

Az ürmösi magyar közösségnek is fontos hagyományai ápolása. Karácsonykor a fiatalokkal kántálni megyünk. Lovas farsangi felvonulást szervezünk, március 12-én, a madarak napján Gergely-járáson vesznek részt az iskolás gyerekek, ekkor szalonnát és tojást gyűjtenek. Március 15-én, székely ruhába öltözve, szívet megdobogtató szavalatokkal és énekekkel emlékeznek. Húsvétkor a kicsik nappal végigjárják a falut, este pedig a fiatal legények és házasemberek zeneszóval, nótázással köszöntik a hölgyeket. 

A hagyomány erősít. Közösségünket, családunkat, hitünket, szülőföldünkhöz való ragaszkodásunkat. Vigyázzunk rá!