Holdfényben farkasok

Mottó: akkor vagyunk gazdagok, ha a nyelvünk is gazdag

Születésnapi beszélgetés a 80 éves Kossuth- és József Attila-díjas Király László költővel, íróval

– Egy vallomással kezdem: 1971-ben, zöldfülűként, verset küldtem a kolozsvári Utunk című irodalmi lapnak, s meghívtak, hogy látogassak el a szerkesztőségbe. Mikor beléptem, te egy félreeső asztalnál sakkoztál szerkesztőtársaddal, Kocsis Istvánnal… Meg lehetett engedni egy-egy sakkpartit mondjuk két lapszám szerkesztése közben?

– Nem tudom, hogy korábban sakkoztak-e; én ’68-ban kerültem az Utunkhoz. Amikor nem voltak szerkesztésre váró kéziratok, akkor leültünk, s játszottunk egy-egy partit. Nem voltunk nagy sakkozók; Marosi Péter, a kritika rovat vezetője is játszott, de ő inkább csak a játék kedvéért; linkóci volt. Még Baróti Pál, Marosi „beosztottja” szeretett játszani. És néha K. Jakab Antal, de ő képes volt órákat gondolkodni egy lépésen. Nem volt öröm a vele való játék.

– Egyébként mivel töltöttétek ki az „üresjáratokat”?

– Magas szintű pletykálással. Hogy oldódjon a hangulat, amiben az egész ország szenvedett. Ezek nem voltak politikai pletykák, mert attól tartottunk… Tudtuk, hogy az állambiztonság nem alszik, de azért néha bizalmasan elsütöttünk egy-egy jó viccet.

– Bár a Kis-Küküllő menti Sóváradon születtél, Nyárádgálfalva és Csikfalva1 jelentette gyermekéveid első színterét. Milyen emlékeket őrzöl a két településről?

– Gálfalváról és Csikfalváról ma is szeretni való emlékeim vannak. Gálfalván kezdtem iskolába járni, ez nagy élmény volt és maradt, holott tanító apám mellett nem volt idegen számomra a könyvek, az írás, a tanulás világa. Egyáltalán: tudni – ez nagy megbecsülésnek örvendett mind a Király, mind a Vass családban, ahonnan anyai ágon származom. Kevés cimbora nevére emlékszem Gálfalváról, de a Harai Andráséra igen. Ő készített nekem egy remek, „égig vivő” nyilas puskát, afféle számszeríjat. András árva volt, s úgy emlékszem, a nevét versben is megörökítettem. A Kék farkasok egyik szereplőjét meg egyenesen Kis Harai Mihálynak hívják. Csikfalva több s erősebb, meghatározóbb nyomot hagyott az életemben. Ott telt valójában az igazi gyerekkorom, ott kezdett emberformám lenni, az első nagy barátságom is oda köt; Incze Dénes padtársamat jelenti, aki Dugó néven szintén ott van a regényben. Csikfalván kezdtem érteni, mi is történik körülöttünk, velünk, az emberekkel, a hozzánk hasonló tanügyi „dolgozókkal”, akiket igen pontosan kidolgozott „kágébés” tervek alapján távol tartottak a szülőfalujuktól, vidéküktől. Nyolc évig éltünk idegen házakban, idegenként, holott az apám népszerű, tevékeny ember volt, aki valóban szolgálta a közösséget nagyenyedi kollégiumi szellemben; énekkar, tánccsoport, olvasókör ifjaknak s öregeknek... Csakhogy: mégsem voltunk odavalósiak! Mi, a tanítógyerekek voltunk a fecskék, akik tavasszal megérkeznek, s ősszel útra kelnek. Visszajárni a két faluba nemigen szoktam, de ottani élményeim, benyomásaim, tapasztalataim sok írásomban szerepelnek. Irgalmatlanul szegények és kiszolgáltatottak voltunk…

– Még nem voltál 20 éves, amikor az Utunk közölte első versed, 1963-ban. Emlékszel még debütversed címére?

– Nem emlékszem, de arra igen, hogy ’63. május elseje előtt táviratot küldött Márki Zoltán, az Utunk versrovatának szerkesztője, és az egyetem portása óra közben megkeresett, az egyik tanteremben a 31 közül, behozta a táviratot és átadta. Még a tanárok is meglepődtek! Féltem, hogy otthon, Sóváradon történt valami; nagyanyám nagybeteg volt. Többektől kértek verset, Farkas Árpitól is, meg másoktól. Jöttek a május elsejei ünnepségek, és ennek tiszteletére ünnepi oldalt kellett összeállítani. Ez így volt augusztus 23-án és november 7-én is. Ez volt a mi bebocsátásunk az irodalomba. Persze, tudtuk, hogyan kell csinálni, hogy ne tűnjön talpnyalásnak, s a versnek legyen tartása. 

Ha bekerültünk egy ilyen összeállításba, később már jöhettek a „komolyabb” versek is, melyeknek semmi közük nem volt a pirosbetűs ünnepnapokhoz. Különben tízéves korom óta írok, első megjelenésemig szekérderéknyi papírt pusztítottam el; volt ott vers, próza, még paródia is. Heveny Petőfi-, Arany-, Ady-fertőzésen estem át, míg megjelenhető szövegeket lettem képes írni, és bevallom: gyönyörű iskola volt, még egyszer szívesen végigcsinálnám…

– Kik voltak egyetemista társaid 1961–66 között?

– Szenzációs évfolyamunk volt: Farkas Árpi, Magyari Lajos, Balázs András, Apáthy Géza, Tömöry Péter, Horváth Andor, Rohonyi Zoltán, Znorovszky Attila, Molnos Lajos, Molnár Szabolcs és mások. Jó évjárat volt, kemény évfolyam. Ilyen volt előttünk két évvel a Kocsis Istvánék évjárata. Időnként, 2-3 évente, össze szokott verbuválódni egy-egy jó évfolyam. A mi Kolozsvárunk akkor pezsgett; írtunk, színt játszottunk, fociztunk, „fennforogtunk”. Feltámasztottuk halódó állapotából a Gaál Gábor Irodalmi Kört, s az egyetemi magyar nyelvű színjátszást, akkor, amikor nem jóféle szelek fújtak. Nem is vették jó néven tőlünk ezt a nyüzsgést az erre szakosodott felügyelők – ám ez lehetne egy másik beszélgetés témája. Amúgy sem érdekeltek az akadályok. Vonzereje volt a „bandának”, levegője egy levegőtlen korban, s ez szemet szúrt irigyeknek és másoknak. Kolozsvár akkor épp nekünk való volt, méreteit és hangulatát tekintve. Volt benne egy-két lerobbant csehó, olyan is, amelyikben vak cimbalmos játszott hangszerén, s énekelt első világháborús nótákat. Fürdeni lehetett a Szamosban, s rendesebb helyeken még hitelbe is fogyasztottunk.

– Hol laktál, ki volt a szobatársad?

– Az első három évben a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem bentlakója voltam, diákotthonban laktunk, nyolcágyas szobákban. Szekrénytársam volt Molnos Lajos. Három év után, amikor kezdték közölni a verseinket, jött a honorárium, s ki tudtuk fizetni a lakbért, kiköltöztünk. Én Farkas Árpival egy padlásszobában laktam az Erzsébet út tetején, a mostani Carpaţi utcában, nem messze a CFR-stadiontól. Három percre voltunk az egyetemtől; onnan ereszkedtünk le minden reggel a Marianumba. Tőlünk nem messze lakott Fodor Sándor író; neki volt egy kis balkonja, s ha kinézett, látta, hogy nálunk ég a villany, tudta, hogy otthon vagyunk. Igaz, eleinte még villany sem volt, és az ajtóban kulcs sem. Sosem zártuk be az ajtót! A tulaj a magyar operának volt a hegedűse. Ösztöndíjam volt, eladtam a kajajegyeket, és ütötte a házbért...

– Miért mentetek albérletbe?

– A szabadságért! Így akkor és oda mehettünk, ahová akartunk. Csend volt, lehetett alkotni. Én sohasem tudtam zajban írni.

– Ki lakott ott korábban?

– Gálfalvi György2 és Szőcs Kálmán3. Nem tudom, hogy Kálmán mennyit volt ott, mert ő hamar lelépett. Lászlóffy Aladár mondta, hogy próbálták betenni az ötéves magyar szakra, de nem sikerült. Előbb Vásárhelyen kijárta a „pedát”, biciklivel naponta kijárt Kisgörgénybe, és később, 1964–65-ben Parajdon tanított. Így került a Vörös Zászlóhoz.

– Mikor születtek a versek: éjjel, hajnalban, délután, séta közben?

– Leginkább éjszaka. Amikor csend volt. Amikor el lehetett húzódni valahová...

– A versnek kell legyen üzenete?

– Feltétlenül. A magam nevében beszélek. Hatezer féle elmélet van erről is. Én négy évig írtam a Bóják sorozatot az Utunkban, amolyan didaktikai céllal. A kis európai irodalmak a franciától vettek át nagyon sok módszert. Innen jött a klasszikus, hagyományos verselés feloldása. Nagy névsorról beszélhetnék. De majd máskor. Én nem magamnak írom a verseket, hanem annak, aki elolvassa. Soha nem írtam ún. irodalmi verseket! Az irodalom nem magánügy! Amíg nem olvassák el a verset, addig nem ér semmit. Akkor vers a vers, ha elolvassák, és elkezd élni... A vers – kommunikáció. Pont úgy, mint egy kérvény. A beszéd is az...

– Mit lehetett eldugni a sorok közé, amit mások vagy észrevettek vagy nem?

– Mindent! Régebb több mindent el kellett dugni. Létezik egy jelbeszéd az író és az olvasó között. Az irodalom csak egyfajta megnyilvánulása az embernek.

– Ha megszületett a vers, megmutattátok egymásnak, vagy ez inkább magánügy volt?

– Fel szoktuk olvasni. Magyari, Farkas, Molnos ? mi fel szoktuk olvasni. Ahogy megírtuk, rögtön továbbadtuk. Vártuk a visszajelzést. Molnos Lajos mondta később: a sok jó ötletet, amit tőlem hallott, ő is megírta...

– Hogy kerültél az Utunkhoz?

– Engem Szilágyi István, az akkori főszerkesztő-helyettes vitt a laphoz 1968-ban. Létay Lajos volt a főszerkesztő. Akkor volt a prágai tavasz! Elkezdődött egyfajta fellazulás, ami 1971-ig tartott, amikor Ceauşescu elment Észak-Koreába, s meglátogatta Kim Ir Szent. Mikor hazajött, már tudta, hogyan kell „csavarni” a lazuláson... A legdemokratikusabb szellemű író, aki az Utunknál dolgozott, Marosi Péter volt. Mikor odakerültem, teljesen felszabadult volt a légkör; pertut „ittunk”, de nem úgy, hogy egyből letegezett. Felajánlotta a tegeződést. Ahogy illik.

– Említetted az újjáéledt, felpezsdült Gaál Gábor Irodalmi Kört…

– 1962-ben kezdtünk odajárni Farkas, Magyari, Molnos, Balázs, én. Akkor 4-5-6 „lézengő” tag ténfergett az összejöveteleken, de később, ahogy kezdtünk hozzászólni, vitatkozni, bizony érdekeseket mondhattunk, mert ez a létszám megugrott 20-30-60-ra. Bodor Pál volt a „védnökünk” az Utunk részéről, Molnos Lajos az elnök. Egy adott pillanatban észrevettük, hogy a szeku kezd érdeklődni: mi történik ott; engedély nélkül gyülekeznek, sokan vannak... Ettől fogva jegyzőkönyvet vezettünk: ki, mit mondott, hogyan vélekedett. Mikor házkutatást tartottak nálunk, megkaptak egy rakás dossziét, de semmi „veszélyes” nem volt bennük, visszaadták.

– 1966-ban végeztél, amikor Felsőbányára, Nagybányától 9 kilométerre kaptad a kihelyezést, ahol oroszt tanítottál. Hogyan emlékszel Felsőbányára; milyen volt a magyarság aránya, az iskolákban való magyar oktatás helyzete, a közhangulat?

– Azért választottam Felsőbányát, mert egy évvel korábban barátkoztam össze Tőrös Gábor szobrászművésszel, volt ifjúsági birkózó Balkán-bajnokkal, aki egy szerencsétlen gyógykezelés folytán süket lett, nem hallott semmit. Ő Nagybányára került. De korábban már összebarátkoztunk Kolozsváron. Akkor Felsőbánya magyar város volt. A házigazdámat Danciu Vasilenak hívták, de mindenki Dancs Laci bácsinak szólította. Magyarul beszéltek. Egy évharmadot voltam ott, szeptembertől karácsonyig, mert tudtam, hogy februárban be kell vonuljak katonának. Leszerelés után ’67 második felét „mezeizéssel” töltöttem: bejártam a Korunkhoz szerkesztést tanulni. Balogh Edgár volt a főszerkesztő-helyettes, aki úgy akarta, hogy ha nemsokára nyugdíjba vonul, én maradjak helyette. Persze, ott voltak a régi szerkesztők, komoly gárda, ezt nem nézték jó szemmel, s én megéreztem ezt a hangulatot…

–  Több nyelvből fordítottál, legtöbbet románból, oroszból, lengyelből, csehből, franciából és bolgárból. Mekkora kihívás a más nyelvből való tolmácsolás? Hogy sikerült beszerezni a külföldi írók, költők friss termését, amit még „nem ettek meg” a pályatársak? Sosem hívtak meg ezekbe az országokba, mondjuk úgy: tiszteletből, elismerésként?

– Induljunk a végéről. Nem hívtak meg sehová, mert nálunk, Erdélyben a fordítás lelkesedés, kihívás kérdése. Magyarországon régebb akkorra becsülete volt a fordításnak – szoktam mondogatni ?: ha egy lepke bukfencet vetett a nyugati nagy irodalmakban, már lefordították. Ez különben már Petőfi, Arany, Kisfaludy Sándor idejében elkezdődött. Hogy mit fordítunk Erdélyben? Mikor bejártam a Korunkhoz, lengyel színházi folyóiratokat szemléztem, azt írtam meg. Az Utunknál volt egy világirodalmi rovat, hetente egy oldalon. Ide befért 2-3 vers, egy karcolat, egyebek. Ezt rám bízták, én voltam a gazdája. Nem volt visszhangtalan. Eddig hat műfordításkötetem jelent meg. A közös bennük az, hogy a lefordított költői műveket én magam találtam meg és válogattam ki. Életem egyik legszebb kalandja! Ahány lefordított költő, annyi új ablak a világra, annyi új testvér-rokon. Oroszokkal, lengyelekkel, grúzokkal, csehekkel, japánokkal, szerbekkel, bolgárokkal, franciákkal „ültem s ülök” gyakran egy asztalnál – és még nem fordult elő, hogy valaki fölállt volna bármi oknál fogva is a „bandából” sértődötten. Úgy vettem észre, jól megvoltunk s megvagyunk együtt. Az én munkáimból fordítottak – a román nyelven kívül (amelyen verskötetem, regényem, elbeszéléskötetem is megjelent) ? német, angol, lengyel, orosz, francia, svéd, finn nyelvre. Ezekről van tudomásom. Ezek folyóiratokban és antológiákban jelentek meg.

Visszatérve az egyetemre: a cseh nyelvet választottam fakultatívnak, mert én a lengyelt akartam, de nem volt lengyeltanár. Szerencsémre az orosz katedrán volt egy tanárnő, aki Prágában született. Öten voltunk diákok egy csoportban, mind cseh nyelvet tanultunk.

– Mit fordítottál cseh nyelvből?

– 1968-ban például, amikor jött a prágai tavasz, és érezni lehetett az enyhülés fuvallatát, lefordítottam Jiriná Hankovától az Átváltozások című verset. Egy csehországi irodalmi lapban jelent meg, egész oldalon, onnan kaptam. Afféle himnusz volt a kezdődő „új” világhoz. Akkor úgy nézett ki…

– És románból?

– Elsősorban kortárs román lírát. Eugen Jebeleanu Hannibál című kötetét 1975-ben ültettem át magyarra, majd Geo Bogza Orion című verseskönyvét (1981), Cezar Baltag Egyszarvú a tükörben (1984) és Daniela Crăsnaru A babiloni oroszlánok (1985) verseit, s Ioan Flora jugoszláviai román költő egy kötetét.

– És mit fordítottak a te műveidből román nyelvre?

– Lupii albaştri (Kék farkasok), Andrei Fischof fordítása (Kriterion, 1975); Oastea uitată (Az elfelejtett hadsereg), fordította Paul Drumaru (Kriterion, 1981); Ţărmul veşnicei zăpezi (Az örök hó határa – novellák) fordította Lia Meltzer (Kriterion, 1986). Megjegyzem, hogy Paul Drumaru (1938–2016) nagyváradi költő civil neve volt Deutsch Pál. A legjobb fordítóm, aki majdnem egy egész kötetre való verset ültetett át román nyelvre, az Kocsis Francisko Marosvásárhelyről.

– Kétséget kizáróan, a legsikeresebb köteted az epikai formában megírt nemzedéki számvetés, a Kék farkasok. Mesélj erről.

– Legelső változatának a címe ez volt: Krisztusok a hídon. Arról szólt, hogy egy hídon át kell menni, ahol mindenkinek vámot kell fizetni, vagyis: vallania kell az életéről. 60-70 flekknyi írás lett belőle. Átadtam Szabó Gyulának az Utunknál, aki a próza rovatot vezette. Azt mondta: Nagyon jó, de nincs megírva. Olyan, mint egy fa, amelynek nincsenek ágai. Letörten hazamentem, felnyitottam a dobkályha tetejét, és mind a három példányt tűzbe dobtam. Évi sírt [Katona Éva színművésznő, Király László felesége – szerk. megj.], legalább egy példányt hagyjak meg. Fél évig nem nyúltam hozzá, s azután újból megírtam. Így született meg a Kék farkasok. Olyan ötévente újra meg újra átolvasom, s mindig megfogan bennem: ha most kéne megírnom, így és így tenném; mindig másként. Szerencsére nem tettem s nem teszem.

– Már rég az ideje, hogy Kolozsváron él a család, főleg a hideg időszakban, aztán jön a nyár, amikor újból Sóvárad nyújt csendes, meghitt családi nyugalmat. Azt is mondhatnók: ez a ti földrajzi szülőföldetek. De hol van a szellemi szülőföld?

– A szellemi szülőföld végtelen is lehetne, de akármilyen zavaró is földnek nevezni – kiegyezhetünk. Azért én inkább szellemi hazát mondanék, amelyben természetesen ott van a szent magyar költészet mindenestől, de az emlékírók – főleg az erdélyiek – mindenképpen. Aztán a prózaírók… – de ne folytassuk. Szellemileg nyilván ők a szülőim, ébren tartóim. De ez a szellemi haza, birodalom nagy erőfeszítések árán épül, senki számára nem eleve adott. Azért megtartó, mert naponta tenni kell a megtartásáért, a megvédéséért, nem lanyhulhat a figyelmünk. De a haza fiának lenni – ehhez semmi sem hasonlítható.

– Mi van a munkapadon jelenleg?

– Egy verseskönyv, félig készen. Vadonatúj versek.

– Elkészül a 80.-ra?

– Nagyon remélem. Talán lesz egy meglepetéskötet is, egy prózakötet; csend van körülötte, azt jelenti, hogy dolgoznak rajta...

– Mesélj a gyökerekről.

– Mind a két oldalon tősgyökeres sóváradi vagyok, a Vass és a Király család sarjadéka. A Király nemzetség már az első erdélyi lustra idején megvolt Sóváradon, úgyszintén a Vass nemzetség is (ez édesanyám családja). Érdekesség csak annyi van ebben, hogy mindkét ágon Balázsnak hívták az őseimet. Szóval az 1600-as évek eleje óta vagyunk jelen. A Királyok 1690 óta lófők, Apafi Mihály fejedelem pecsétes nemeslevele szerint. E „kutyabőrt” azonban 1977-ben az álamhatalom képviselői magukhoz vették, milicista segédlettel, ahogy a cserébe itthagyott papírfecnin írták: „pentru expertiză” (vagyis felülvizsgálás végett). A „felülvizsgálás” azóta még nem fejeződött be, a büszkeségünket jelentő okmány a marosvásárhelyi levéltár egyik polcán lakik (állítólag), de nekünk vissza nem adják. Elvégre a miénk! Nem igaz?! A családunk – a szűkebb – a magyar nyelv iránti elkötelezettségben él és dolgozik. Mindkét fiam, Farkas és Zoltán, nemcsak írástudó, hanem többkötetes költő-író-műfordító. Édesanyjuk – életem társa 49 éven át – Katona Éva színművész volt, a Kolozsvári Magyar Színház tagja, aki több éven át színésznövendékeket is tanított és nevelt a szép s helyes magyar színpadi beszédre a kolozsvári egyetem színészképző szakán. De emellett versantológiák összeállítójaként is tevékenykedett: ő indította útjára a Kriterion Kiadó „111 vers” sorozatát (111 vers erdélyi költőnőktől; 111 vers Kolozsvárról; 111 vers a Sóvidékről stb.). Az ötletet aztán, kissé átpofozva, mások vették át, természetesen egy szerényke engedélykérés nélkül… A család határait a „rokonság”-ig tágítva mondhatom: írásszerető, írásművelő népség a miénk. Király Zoltánnal jöttünk rá a sóváradi kertben valamelyik nyári munka közben: akár ki is tüntethetnénk azt, aki mondjuk Vásárhelytől Udvarhelyig vagy még tovább talál egy olyan falusi portát, ahol két József Attila-díjas költő vágja-gereblyézi-szárítja a füvet egyszerre.

– Még néhány szót a szülőkről, nagyszülőkről…

– Szüleim 1942-ben esküdtek, a kicsi magyar világban. Apám tanító volt; Enyeden végzett. Én 1943. november 19-én születtem, ’44-ben vége volt a kicsi magyar világnak, ’48-ban államosították az iskolákat, így édesapám előbb Nyárádgálfalvára került. Nagyapám 8 évig volt községi bíró, s az ötvenes években, amikor nem akart beállni a kollektívbe, elvitték a Duna-csatornához. Tőle tanultam meg a kaszálást s egyéb mezei munkákat, de legfőképpen a feltétlen emberséget…

– Milyen díjat, elismerést kaptál?

– 1970-ben, ’76-ban és ’81-ben kaptam a Romániai Írók Szövetségének díját; 1975-ben a Kolozsvári Írói Egyesület fordítói díját; 1982-ben Pezsgő-díjat; 1997-ben József Attila-díjat. Volt még Látó-nívódíj, DéryTibor-díj, Székelyföld-díj, EMIL-nagydíj, Caragiale-emlékérem, Arany János-díj, az Érdemrend lovagkerersztje, Szépirodalmi Figyelő-díj, Babérkoszorú díj, a 2022. március 15-én átvett Kossuth-díj, ez a legutóbbi, 2023-ban a Méhes György-életműdíj.

– Mit üzensz a mai fiataloknak?

– Semmit. Az én üzenetem benne van a könyvekben. Nem vagyok világmegváltó. Amit el akartam mondani, az le van írva. Az erdélyi magyar fiatalok figyeljenek oda, mi van a világban, és döntsék el: ha tíz év múlva tükörbe néznek, ne bánjanak meg semmit. Munka nélkül nincs jövő!

1 Csikfalva vagy Csíkfalva, a hivatalos bejegyzésekben mind a kétféleképpen szerepel.

2 Gálfalvi György (szül. 1942) erdélyi magyar író, újságíró

3 Szőcs Kálmán (1942–1973) erdélyi magyar költő, újságíró