Hét város – Markó Béla 70

Két és fél óra vers szünet nélkül a nagyszínpadon? Merész vállalkozás a mai acsarkodó, rohanó, türelmetlen világban. Gáspárik Attila, a Hét város – Markó Béla 70 című versest rendezője, szövegválogatója, műsorvezetője hitt a csapatában és mindenekelőtt a költészet varázsában, jelesen a Markó lírájában, egyéniségében rejlő erőben, szuggesztivitásban. Jól tette. Élményteljes, kidolgozottságában is spontán, élő előadást köszönhettünk nekik szeptember 28-án. Olyat, amely torokszorító mozzanatokat éppúgy kínált, mint mosolyra, nevetésre késztető pillanatokat, önelemzést ösztönző döbbenetet éppúgy kiválthatott, mint nosztalgikus befelé fordulást. És ismét meggyőzött arról, hogy Markó Béla személyében nagy költőt köszönthetünk. Meg arról is, hogy a vers otthon van a Marosvásárhelyi Nemzeti Színházban, helye, becsülete van a Tompa Miklós Társulatnál. A színészek tudnak verset mondani, értelmezni, és merik saját egyéniségükhöz igazítani a költői üzenetet. A vers ettől csak nyerhet, s maga a szerző is rácsodálkozhat, hogy olyan értelmezésekkel találkozhat hirtelen, amilyenekre talán nem is gondolt, amikor a sorait írta. A színpadon ülő Markó ezt a Gáspárik Attilával folytatott eleven, hangulatos, őszinte beszélgetés folyamán be is vallotta, de anélkül is nyilvánvaló volt, ha a versmondások vagy a zenés momentumok alatt rá is figyeltünk. A költő nem öltött álarcot, nyitott volt minden kérdésre, nem jött zavarba, azt is megmondta, ha valamire már nem emlékezett. A kérdező Gáspárik ugyanis egész mélyre ásott, a több mint fél évszázada kibontakozott pálya feledésbe merült eseményeire is kitért. A hajdani Siculus fesztivál egyik olyan epizódjára emlékeztetett az elején, amelyen az ifjú Markó Béla dalszövegíróként kapott díjat egyik verséért. A múltidézésben segített a zeneszerző, kórusvezető Boros Csaba és a Kostyák Márton, Makkai István, Korpos András alkotta zenekar. Ők az éneklőkkel, a 22 tagú színészkarral is jól egymásra hangolódtak. Hatásosan, harmonikusan működött a szöveg-zene-látvány hármasa. De a versest fő mozgatója mégiscsak a költeményekkel illusztrált vallomásos párbeszéd volt. Napjainkig sorjáztak a kérdések, a költő számára fontos hét város – Kézdivásárhely, Kolozsvár, Marosvásárhely, Bukarest, Budapest, Brüsszel, Párizs – köré összpontosult a tematika, így kerekedett a költő életét, életművét, emberi arculatát színesen kirajzoló portrévá, személyes önvallomássá és részben közösségi számvetéssé, mindannyiunkat foglalkoztató, befolyásoló életérzések felmutatójává.

Markó Béla költőként ugyancsak a kérdések embere, akkor is kérdez, amikor tisztában van azzal, hogy nincs válasz, nem körvonalazódik a megoldás. Kételyek közt sem némulhat el a poéta. Mindennél nagyobb a vers hatalma, dobpergésként serkenti írásra a szerzőt. Mit sem tehet, ha „csattog az ördög kecskepatája/ a macskakövön”. Jelentkezik az írás kényszere. Az est alaphangulatát egyébként éppen ez a ritmusos költemény határozza meg azzal, hogy a színpad teljes hátterét kitöltő hatalmas vászonra egy macskaköves út szuggesztív képe vetül, miközben hangfelvételről hangzik el a költő előadásában a vers egésze, amely kötött formájával Markó Béla utóbbi években kiadott köteteit tekintve, fehér hollónak számít. A vetítővásznon egyébként mozgó kézirat változó betűi dinamizálják az összképet. Az óriás „képernyő” adott esetben videós bejátszásokat is lehetővé tesz. Mircea Dinescu verses üzenete is így kerül képbe. A román színészkolléga, Nicu Mihoc a színpadon is tolmácsol néhány átültetett verset. Nehéz dolga volt a válogatónak. Számtalan kötetben, nagyon sok kitűnő vers között kellett tallóznia, hogy a legjellegzetesebbek, a szerzőre és a korra, reményeire, felismeréseire, csalódásaira, a megtett útra, a múltra, jelenre, lehetséges jövőre vonatkoztathatók kerüljenek most közönség elé. Az eltelt évek termése – Amit az ördög jóváhagy, Csatolmány, Bocsáss meg, Ginsberg, Egy mondat a szabadságról, A haza milyen? – bő lehetőséget nyújtott a válogatásra. A felmenők tükrében, a mai jelenségek ismeretében, megújult versbeszédben, gyakran a prózához közel álló szabadversben szólal meg a költő. Könnyebb így a szembenézés? Ezt ő tudja igazán. De úgy képzelem, hogy a versmondó könnyebben azonosulhat ezzel az egyszerű, szikár, köznapibb kifejezési formával. Legalábbis a verskoncert szereplőin ez jól érződött. Néhányukat még visszahúzzák a hagyományos verstolmácsolás színészi eszközöket bevető sajátosságai, legtöbbjük azonban már eltekint a fölösleges gesztusok, a hangerő túlzó használatától, ezáltal pedig tényleg a vers és nem az előadói eszköztár válik meghatározóvá, a hallgatónak pedig nem azon kell bosszankodnia, hogy nem értette a szóvégeket. De tudjuk, a kísértésnek nem könnyű ellenállni, „csattog az ördög kecskepatája…” Legyen akár ajakkerekítéses, netán veláris a kifejezés. Nyilván minden ilyen észrevételt felülírhat egy jó ötlet, egy találó rendezői lelemény. Például az, hogy a szívszorító Ajakkerekítés két hangon szólaljon meg ezen az esten. De persze az egészhez viszonyítva ez csupán egy apróság. A lényeg az, hogy ne csak Markó nemzedékének legjobbjai érezzék át mindazt, amit a költő verseiben tudatosít, a fiatalabbak is hallják, értsék meg szavát, hogy nekik már ne kelljen elnézést kérniük az újabb lázadó Ginsbergektől. Talán az ilyen műsorok is segíthetnek valamennyit ebben. Zenével is, ahogy az előadás vendége, az egykori rocker, énekes garabonciás, az expolitikus Csutak István is tette dalaival, gitárjával. És ahogy zárásként a lelkes színészkórus az ihletett Boros Csaba-szerzeményt előadta.