Ki-ki tanuljon a maga iskolájában, erősíti meg a kovásznai történet azt az többször hangoztatott elképzelést, miszerint egyik félnek sem származik előnye abból, ha a magyar és román gyermekek vegyes tanintézetbe járnak.
Ki-ki tanuljon a maga iskolájában, erősíti meg a kovásznai történet azt az többször hangoztatott elképzelést, miszerint egyik félnek sem származik előnye abból, ha a magyar és román gyermekek vegyes tanintézetbe járnak. Békésebb, otthonosabb a légkör, ha mindenki használhatja a maga jelképeit, történelmének, irodalmának nagyjaival, népművészetének alkotásaival a saját ízlése szerint díszítheti a folyósokat és az osztálytermeket.
Egy tiszta román iskolában a kovásznai diáklány nemcsak hajpánttal, nemzetiszínű ruhába öltözve is nap mint nap kifejezheti identitását, anélkül, hogy azt valaki is szóvá tenné. Vegyes tanintézetben azonban azt igazolja vele, hogy az év egyetlen napján sem képes tiszteletben tartani iskolatársainak nemzeti ünnepét. S ha elfelejtettük volna, emlékezzünk csak vissza, hogy a Bolyai középiskola
„válóperének” idején is volt olyan diák, aki piros-sárga-kék zászlót csavart magára, hogy hovatartozását bizonyítsa. De nem csak azt. A kovásznai lányka internetes levelezéséből ugyanis kiderül, hogy gyűlöli, sőt megveti a magyarokat, amire nem is keres mentséget, mivel az apjától kapott „genetikai örökségnek” tartja. Ha továbbra is ilyen genetikai örökséggel indítanak vegyes iskolába román gyermekeket, s ez a történelem- és irodalomórákon tanított, korántsem magyarbarát ismeretekkel bővül, amit tovább fokoz az országosan felerősödő sovinizmus, akkor valóban nincs mit keresni egyazon intézet falai között. Ha pedig a március 15-én homlokára kötött nemzetiszín szalag válasz lett volna a magyar diákok december elsején viselt pólójára (amely dátum még véletlenül is szombatra esett), nos, ez még inkább bizonyítja, hogy sokkal egészségesebb külön. Mert elképzelni is rossz, hogy mi történt volna egy román többségű iskolába járó magyar diákkal, ha december elsején piros-fehér-zöld pánttal ékesíti a homlokát. Egyébként a kovásznai kislányt, akit nemzeti hőssé avatnak, sokkal inkább sajnálni kellene. Aki ilyen indulatokat hordoz magában, annak nem csupán a lelke sérül. Ha külön tanintézménybe járna, ahogy egyébként magyar iskolatársai is, talán könnyebb lenne megérteni, hogy csak a kölcsönös elfogadás, alkalmazkodás lehet az együttélés feltétele. Szegény Kőrösi Csoma Sándor pedig valószínű megfordulna a sírjában, ha értesülne arról, hogy a soknyelvűség, a más nemzetek tisztelete, nyelvük elsajátítása és közkinccsé tétele, amire az életét tette, hogyan foszlik szét a nevét viselő iskolában. Miközben megmozdul a tanügyminisztérium és a megye prefektusa, s a kovásznai lány mellett szimpátiatüntetéseket szerveznek szerte az országban, a magyar zászlót elégető focirajongóról, már alig szól a krónika. Magyar nemzeti szimbólumunk kolozsvári meggyalázását a trikolóros hajszalag felduzzasztott történetével próbálja elfedni az a díjnyertes televízióadó, amely a magyarok elleni uszításban is elvihetné a pálmát.
