Gábor legjobban aludni szeretett. Nekem legalábbis ezt mondta a zömök, kerek arcú fiúcska, amikor kedvenc időtöltéséről kérdeztem. Hétköznap reggeleken már egy órával iskolakezdés előtt úton volt. Szaporán lépdelt degeszre tömött táskájával a hátán, mint aki késésben van. Tudtam, hogy alig jó félórára lakik a tanintézettől, és nem értettem, hova az a nagy sietség. Délutánonként pár éves szőke kislánnyal tűnt fel a tömbházuk melletti sétányon. Rendszerint a közeli játszótérre tartottak, csak egymásétól egészen eltérő ritmusban: az apróság előreszaladva, szökdécselve, a fiú lassú, megfontolt léptekkel, mint egy sokat megélt, már a közös séta elején kifulladó nagytata.
– Aludni? Nem jobb számítógépezni vagy focizni? – álmélkodtam beszélgetésünk elején.
– Akkor érzem a legjobban magam, ha csend van – emelte rám nagy, barna szemét a gyerek. – A kishúgom mellett napközben erre nincs sok esély. De azért szeretem – tette hozzá gyorsan, védekezőn.
– Ebben biztos vagyok – igyekeztem megnyugtatni.
– Anyu egyáltalán nem biztos benne. Szid is eleget, hogy nem bánok elég jól Zitával.
– Pedig a játszótérre is mindig leviszed – jegyeztem meg.
– Igen, mert anyu olyankor dolgozik vagy pihen, főleg, ha éjszakás volt. Szívesen foglalkozom a tesómmal, egyáltalán nincs terhemre. Csak akkor vagyok mérges, ha nem hallgat rám, és folyton butaságokat csinál. A múltkor is odament az egyik padhoz, és a kávét, amit egy néni otthagyott, amíg a gyerekét csúszdáztatta, szépen megfogta, és kiöntötte a földre. Volt mit magyarázkodjak aztán. Az ilyesmit mindig elmondom anyunak, de ő egyáltalán nem veszi komolyan, ha Zita rosszalkodik. Nekem bezzeg sosem engedte meg, hogy szófogadatlan legyek.
– Nagyon szigorúak veled otthon? – kockáztattam meg egy bizalmasabb kérdést.
– Közepesen – mondta Gábor némi gondolkozás után. – Mióta anyuék elváltak, és odaköltözött hozzánk az új barátja, valamivel jobb lett a helyzet. Addig volt baj, amíg apuval balhéztak. Most eléggé nyugi van, a nevelőapám sem rossz fej. Éjjeliőrként dolgozik, általában hajnalban jön haza, eszik, megmosdik, elviszi Zitát a bölcsődébe, aztán fekszik is le. Így nem sokat érintkezünk, de legalább nem parancsolgat, nem kiabál, inkább olyan velem, mint egy haver. Csak anyu ordítja le néha a fejemet, ha nem úgy végzem a dolgom, ahogy elvárja.
– Milyen feladataid vannak? – kíváncsiskodtam tovább.
– Főleg házimunka: porszívózás, portörlés, fürdőszoba-takarítás. De ezeket inkább szombatonként kell megtegyem. Hétköznapokon, amikor hazajövök a suliból, mindig vár egy levél a tennivalókkal. Lepakolom a cuccaim, és indulok bevásárolni, aztán elmosogatok, utána megpucolom a krumplit és a zöldségeket. Az aragázzal még nem járhatok, úgyhogy magát a főzést anyu vagy a nevelőapám intézi. Később, amikor felébred a húgom, le kell vigyem a játszótérre, főleg, ha nem esik az eső. Igaz, anyu azt mondja, rossz időben is kell a levegőzés a kicsinek, úgyhogy legalább tíz percre így is, úgy is ki kell menjek vele. Csak olyankor nehéz felcsalogatni, legtöbbször nem is sikerül, és úgy kell felcipeljem, hogy közben négy emeletet végighisztizik.
– Mikor jut időd tanulni, játszani?
– Esténként. A házi feladataim egy részét az iskolában írom le, becsengetés előtt. Pár osztálytársammal megegyeztünk, hogy már negyed 8-ra bemegyünk, és együtt készítjük el a házikat. Így sokkal szórakoztatóbb az egész.
– Hányadikos is vagy?
– Harmadikos. Úgy érzem, eddig ez a legnehezebb év az iskolában. Nem tudom, miért, de mintha szinte minden tantárgy sokkal bonyolultabb lenne.
– Mégis, van kedvenc tantárgyad?
– A rajz. Az mindig megnyugtat. Kiskorom óta ez a kedvenc szórakozásom. Főleg emberi arcokat szeretek lerajzolni. A húgomat is megörökítettem. Csak anyut és magamat nem tudom.
– A barátokkal hogy állsz?
– Van három osztálytársam, akikkel jól egyezünk. Mi vagyunk a ,,hajnalcsapat” a suliban. A többieknek is elég szigorúak a szüleik, így bőven van közös témánk. Az egyik fiú például mesélte, hogy mindig, amikor hazamegy, rögtön nekiül a tanulásnak, hogy ne kapjon szidást. Mire mindennel meglesz, és kézbe veszi a táblagépét, haza is ér az apja, aki nagy kütyüellenes, úgyhogy kiveszi a kezéből a tabletet, és beküldi a szobájába olvasni. Ehhez képest nálunk sokkal jobb a helyzet. Anyu nem szól bele, hogy mikor és mennyit tanulok, csak akkor ráncolja a homlokát, ha elégségest kapok. Elégtelenem eddig még nem volt, remélem, nem is lesz egyhamar.
– Édesapáddal tartjátok a kapcsolatot? – tereltem a szót egy kényesebb témára.
– Havonta egyszer feljön hozzánk, amikor hozza anyunak a gyermektartási pénzt. Olyankor, ha otthon vagyok, kicsit beszélgetünk. De közös programokat nem szoktunk szervezni. Ilyesmi akkor sem volt, amikor még együtt éltek a szüleim.
Beszélgetőtársam hirtelen elhallgatott, jelezve, hogy életének erről a fejezetéről nem kíván többet megosztani velem.
– Gondolom, várod már a vakációt – vetettem fel, mielőtt elköszöntem volna.
– Eléggé várom, mert akkor több időm lesz pihenni. A barátaimmal sajnos nem fogunk sokat találkozni. Egyikük egész nyáron falun lesz, a másik kettőt meg mindenfelé cipelik magukkal nyaralni a szülők. Engem legalább békén hagynak, így végre elmerülhetek a saját világomban. Ennél többre úgysem vágyom.
