2024. july 1., Monday

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Demeter Imre és társa, Etelka boldogan dolgozták át a telet. Tudja ezt a nyolcvan gyümölcsfa a bonyhai kertben, a tyúkok, nyulak az udvaron, és meg is hálálják az önzetlen törődést, ami a Kis-Küküllő menti házaspár létformájának talán legfontosabb jellemzője.

Imréről a helyi református lelkipásztor mesélt, pontosabban kivételes emlékező- és szavalótehetségét említette, ezért kerestük fel az egyházközség ünnepségein rendszeresen verset mondó férfit, aki több mint 44 esztendeje teremtett otthont a tiszta tekintetű, nyílt szavú és szívű Etelkával. 

– Egy minigyümölcsösünk van kilencéves fákkal, amiket mi magunk metszünk. Amikor Zsófi és Márk, az ikerunokáink világra jöttek, duplán ültettünk, mert úgy tartja a mondás, hogy amikor újszülött érkezik a családba, ültetni kell egy fát – mondja beszélgetésünk elején a ház asszonya.

– Úgy szép, ha valamit hagysz magad után – teszi hozzá a családfő, majd élete választottjával – mint egy láthatatlan kéz intésére – egymást segítve idézik Pósa Lajos Nagyapó diófája című versének sorait: „Árnyékában nem ült,/ gyümölcsét nem ette./ Nem maga hasznáért,/ másért cselekedte”. 

– Amikor a kicsi unokáink megérkeznek hozzánk, alig lépnek be a kapun, már rohannak a gyümölcsösbe – talál igazi életrímet a költeményhez Etelka, aztán a szőlősükre is felhívja a figyelmet, amelyben a férje éppen a látogatásunk előtti napon dolgozott: eső előtt megkapálgatta a szőlőtöveket, letakarította a felső gyökereket, hogy lefele haladva a nyári szárazságban elég vízhez jusson a növény. A régi, hagyományos kertészkedési technikák mellé az internetről újakat is tanul a házaspár, így viseli gondját mindennek, ami rábízatott. 

– Azt kérte egyszer Márk, hogy mama, olyan szőlőt ültessetek, aminek nincs magja – mosolyog újra a háziasszony szeme. Párjától közben megtudjuk, hogy két lányuk van: a fiatalabbik, Etuska Medgyesen él a családjával, neki vannak az ikrei, nővérének, a Bonyhán lakó Gyöngyikének pedig egy tizedikes fia, Hunor. 

– A nagy unokánk Dicsőszentmártonba jár középiskolába. Amikor nálunk van, szívesen besegít az adódó teendőkbe, például elgereblyéli a gyepet a fák alatt. Az ikrek másodikosok, a kislány matek- és helyesírási versenyen is részt vett, szépen teljesített – sorolja büszke boldogsággal a nagymama, majd mintegy magyarázatképpen fűzi hozzá: ez a mi örömünk.

Imre veszi át most az irányítást, férfias határozottsággal lép egy nagyobbat hátrafelé az időben.

– Hat évet dolgoztam a vásárhelyi kombinátnál. Utána a mezőgazdasági gépeket javító állomásnál, a régi SMA-nál voltam. Az egész megyének javítottuk a kombájnokat, téli időszakban száz munkás is dolgozott nálunk, esztergályosok, marósok, igazi mesteremberek – meséli.

– Nagyon szerette azt a munkahelyet, sokszor visszaálmodja magát oda – jegyzi meg a feleség, aztán tovább is gombolyítja az időfonalat:

– Amikor a rendszerváltás után megszűnt az állomás, áttért az állattenyésztésre. Néhány tehenet tartottunk akkoriban, a tejet kiszállítottuk a szomszédba, ahol kicsi gyermekek vagy idős emberek laktak. 

– Gabonát is termesztettünk, az állatok ellátására kaszálónk volt – szólal meg újra Imre.

Könnyű röptű madárként csapong újra a történet az évtizedek között.

– Dicsőszentmártonban végeztem a középiskolát, aztán a segesvári szövőgyárban lettem minőségi ellenőr – mesél most magáról Etelka. – Ez még tanulóidőszaknak számított, utána Vásárhelyre kellett volna kerüljek a bőrgyárba. Mindig lelkiismeretesen elvégeztem a rám bízott munkát, és ezt a feletteseim ki is használták, amikor hiányzott egy szövőnő, engem tettek be a helyébe. Így míg a kollégáim két gépen dolgoztak, nekem hat jutott. Egy idő múlva ezt annyira megelégeltem, hogy hazajöttem Bonyhára. Annak idején a szakiskola kijárása után öt évre kötöttek munkaszerződést a végzősökkel, és aki korábban otthagyta az állását, annak vissza kellett fizetni a tanítási költségeket. Volt mit fizetnie anyukámnak. Szerencsémre az akkori bonyhai iskolaigazgató, Toma Mircea értesített, hogy helyettesítő tanári állás vár betöltésre a tanintézetben, és megkérdezte, hogy nem vállalnám-e el. Szívesen mondtam igent. 32 évet húztam le a tanügyben, minden évben vizsgáztam, közben felkészítőkre is jártam. Nagyon szerettem a hivatásom. Mindig azt vallottam, hogy a gyermeket verés helyett szép szóval kell jó útra vezetni. 

Etelka és Imre 1980. január 26-án kötött házasságot, és a 26-os szám a későbbiekben is vissza-visszatért az életükbe: Gyöngyvér lányuk április, Etelka június 26. napján született. 

– Ráadásul a 31. szám alatt lakunk, és ha a két számjegyet megfordítjuk, 13-as lesz belőle, aminek a kétszerese 26 – kacagják el a játékos egybeesést.

Lassan a nyugdíjas évek kerülnek előtérbe. Etelka 2017-ben köszönt el a pedagógusi pályától, azóta egy meghosszabbított vakációként éli meg a mindennapokat.

– Sokan kérdezgettek, hogy mivel is tudom eltölteni az időt, erre én azt válaszoltam, hogy nekem olyan ügyes programom van, hogy egy percig sem unatkozom. Annak idején a szünidőkben is így volt. A kertben mindenféléből termesztünk egy keveset, epret, málnát, meggyet, cseresznyét.

– Almából is többfélét – egészíti ki asszonya szavait a családfő.

– A virágoknak is a bolondja vagyunk – halljuk újra Etelkát. – Járt hozzánk tejért egy idős román néni, mindig leült az udvaron a padra, onnan gyönyörködött a rózsáinkban. Azt mondta egyszer nekem: hallod-e, te, Etus, én a mennyországban érzem magam nálatok.

A következő percekben a bonyhai kastélyra terelődik a beszélgetés.

– A hetvenes években egy felvonóhídon lehetett bemenni az udvarba. Esős esztendők voltak, gyakran megtelt az épület vízzel, főleg a pince. A kastély mellett volt egy szép nagy istálló, akkora, mint egy táncterem. A kilencvenes években lebontották, a téglákat pedig eladták. Mi is vettünk belőle, abból építettük ezt a szobát – meséli Imre. Most már a versekről kérdezzük.

– Mikor megkér a tiszteletes úr, besegítek az ünnepségeken – jegyzi meg szerényen. – Tavaly, a felújított bonyhai templom avatásakor elmondtam a Magyar Miatyánkot. Szerettem mindig a verseket, és amit egyszer megtanultam, azt nem felejtem el. Hatodikos koromban elvittek osztálykirándulásra a szebeni Brukenthal múzeumba. A kísérőtanárunk mondott egy hosszabb mondatot latinul, és megígérte, hogy annak, aki elismétli, ad 25 lejt, ami akkoriban sok pénznek számított. A hazafelé vezető úton elismételtem neki a mondatot, és meg is kaptam a jutalmat. A későbbiekben, legénykoromban, amikor találkoztam azzal a tanárral, mindig megkérdezte, hogy emlékszem-e még a latin szavakra, és mivel emlékeztem, minden alkalommal adott 25 lejt. Csak annyit kellett mondjak, hogy… – és vendéglátónk a kedvünkért újra hadrendbe állítja a bonyolult kifejezéseket, amelyekből egyet sem tudnék felidézni. 

– Ötödikes volt Hunor unokám, amikor megtanítottam neki Petőfi 16 szakaszos költeményét, a Vándorlegényt. A Kukurikú, nagy bojárra is megtanítottam, méghozzá cigányul. Ő már nem emlékszik rá, de én még igen, ha akarják, el is mondom egy pillanat alatt – néz ránk pajkosan.

Különleges élmény Demeter Imrétől a számára is ismeretlen nyelven hallgatni végig a mesét. A Miatyánkot németül is tudja, és még sok egyebet – derül ki hamarosan. Kedvenc verse nincs, gazdag szellemi kincstárából aszerint villant fel valamit, hogy beszélgetőtársának éppen mire van szüksége.

– Jó lenne, ha gyakrabban lenne karácsony és ritkábban új év – bukik ki hirtelen a saját kívánsága, és a magyarázattal sem késik: – Az idő az ember legnagyobb ellensége. 

Az övé mégsem egészen az – tehetnénk hozzá –, hiszen az ősz hajú szavaló az el nem felejtett versekkel együtt a diákkori derűből is megőrzött sok lélegzetvételnyit.

Ez a weboldal sütiket használ

A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató