Egy régen olvasott és valamilyen szerencsés véletlen folytán emlékezetemben megőrzött aforizma szerint: „A plagizálók álma nyugodt, hisz a múzsa nő, s ritkán árulja el, ki volt az első.” Az aranyozott mondás szerzőjének neve viszont kitörlődött emlékezetemből, így reám is – bár szeretném elkerülni – a plágiumgyanú árnya vetül.
Egy régen olvasott és valamilyen szerencsés véletlen folytán emlékezetemben megőrzött aforizma szerint: „A plagizálók álma nyugodt, hisz a múzsa nő, s ritkán árulja el, ki volt az első.” Az aranyozott mondás szerzőjének neve viszont kitörlődött emlékezetemből, így reám is – bár szeretném elkerülni – a plágiumgyanú árnya vetül.
Ez volt egykor, amikor az aforizma kiötlője ugyancsak nyugodtan szunyókálhatott szerzősége függőágyában a siker pálmafái alatt. Manapság azonban, amikor az események felgyorsulnak, midőn az ötletek, écák, ideák, szövegek szédítő sebességgel járnak körbe a világon – és bárki, bárhova rákattintva, bármihez talál alapot, témát, bizonyítékot, támpontot, megoldást –, már jóval nehezebb a szellemi tulajdon őrzése. Hiába copy right, hiába a különféle védművek, cselek, vízjelek és utánzásgátlók, nehézségi próbák, csikicsuki kamerák, a szellemi tulajdont lopják, csenik, orozzák, jóformán akadály nélkül átemelik egyik doktori disszertációból a másikba. Egyik nyelvből és másikban kel új életre a szórul szóra azonos szöveg, illusztráció, bizonyítás, képlet stb.
A plágium, a szellemi termék elcsenése, átnevezése, meglovasítása az ipari kémkedés egy intellektuálisabb formája, illetve manapság a számítógépes keresgélés fejlettségét, az interneten való navigálási készség egyéni kifinomultságát, a szemfülességet dicséri. Akit rajtafognak, annak peche van. Dr. Pech indián neve Nagy Más Toll.
Polimerescu-Petrescu C. elvtársnő bezzeg nem plagizált. Neki eleve mások írták meg a díszdoktoriját.
Tíz éve Pali bácsi kölcsönzött, tegnap a rektor bácsi, holnap Pokemon-Hobbit Dezső, Schreck-Batman Valentin. Nincs megállás. Kellenek a doktori címekhez, a karrierhez, az érvényesüléshez az irigy és rátarti tudósvilágban, az akadémiai közegben a disszertációk, doktori értekezések. A Nagy Felfedezés, az összefoglaló szintézis, az új látószög, a másféle, friss nézőpont, a megtámadhatatlan zsenialitás. Egyre könnyebb doktorálni, egyre nehezebb valami tényleges újdonsággal előállni. (A sok eszkimó – kevés a fóka egyenlegpár paradigmája egyre inkább érvényes.) És mindez ma már szinte lehetetlen magányosan. A nagy dolgok mögött, a szép egyéni teljesítmények mögött intézetek, intézmények, kutatógárda, labor-team áll, tekintélyes átrágott könyvészet, ezernyi munkaóra – az enyém és elődeimé, a segédeké –, és akkor tényleg piszkosul nehéz újat, egyedit, még nem voltat produkálni vegytisztán, jogtisztán.
A zeneszerzők ezt már régen felfedezték, cinikusan mondogatják – sajnos, a skála minden hangja már régóta foglalt.
Persze a közembert mindez hidegen hagyja, hiszen egy lemásolt dolgozattól nem rendül meg a világnézete (ami a farzsebben elfér), pénztárcájának egyenlege (ami többnyire üres). Úgyis leginkább a slágerektől indul be, melyek csupa utánérzésből születnek. Azért olyan fülbemászóak.
