Flekkenburgerek lázadása

• 2013-05-20 15:48:28

• Sebestyén Mihály

Nem, nem voltam jelen. Nem vettem részt, de bízom abban, hogy a tanácskozásról szóló újságírói beszámoló pontos és valósághű. (Molnár Bea: Közös gondolkodás a kultúráról. Vásárhely.ro. 2013. május 17., péntek)

Nem, nem voltam jelen. Nem vettem részt, de bízom abban, hogy a tanácskozásról szóló újságírói beszámoló pontos és valósághű. (Molnár Bea: Közös gondolkodás a kultúráról. Vásárhely.ro. 2013. május 17., péntek)

Ám ami ebből kiszüremlik, az cseppet sem vigasztaló. Néhány ember nyilvánosan vitatkozik egy olyan városról, amelyet nem lát át, de úgy tesz, mintha mindennel tisztában lenne, amit Marosvásárhely kultúraként tart számon, ámbátor a résztvevők egy része álkultúrának gondolja. Ez persze elsősorban magánvélekedés, ugyanis a tanácskozáson magánvélemények hangzottak el. Ütközésről szó sem volt. Az a két ember (Novák Zoltán és Szabó Róbert Csaba), aki az alaphangnak – a flekkenvárosozásnak – eleve ellentmondott, alig jutott szóhoz, vagy véleménye fölött – a cikkből kiolvashatóan – átsiklottak, nem kapott hangsúlyt a másság. Kelletlenül tértek napirendre efölött a többiek, akik előítéletesen ültek le fejtörőzni. (Vagy fejeket betörni.)

Mindjárt az elején a moderátor rögtön kizárta annak lehetőségét, hogy a városról kedélyesen lehessen/szabadjon csevegni. Mert hát a moderata közismerten nem a kellemes csevegések, az összeférhetőség vagy a jóleső csapatmunka híve. És miért is ne lehetne a városról csevegni, alapértékeit helyi szokás szerint meghatározni? Miért ne lehetne ez a beszélgetés rólunk és kultúránkról jóízű? Mert akkor oda a tudományosság? Akkor közérthetővé silányul? Tán vonzása támad rossz érzés helyett? Ilyen esetben belefulladnánk a sülő flekken szagába? (És különben is, hol lehet ma már Vásárhelyen igazi „fatángyérost” enni? Tán a Somostető alatti villák magánkertjeiben?)

Kelemen Attila Ármin, akit nem nagyon látni vásárhelyi művelődési rendezvényeken, miből gondolja és hiszi, hogy itt éppen dúl a válság? Elméleti fejtegetései erőteljesen súrolták a nagyképűséget, a repülőből való alátekintést, a nagy ívű megvetést, a „mit nékem efféle sárfészek?!!” típusú attitűdöt. Globalizációs kultúramaszatolását elméleti olajfürdőkbe áztatta. Kultúrszociológiája igencsak hasonlított a manapság divatos léggömbelméletekhez, melyek köszönő viszonyban sincsenek a vásárhelyi viszonyokkal és állapotokkal. Kösz, ebből nem kérünk.

G. A. azt mondja, amikor mi/ti/ők a város kultúrájáról beszélünk/tek/nek, csak a város egyik felét értjük ez alatt. Igen. Számunkra a magyar kultúra a fontos – avagy a Szentgyörgyi István színin képzett, doktorált színésznek, rendezőnek talán nem az? (Ezt már máskor is föltettem.) A másikra, a többségire, nincs is hatásunk, nincs hozzá aktív hozzáférhetőségünk. Egyre kevésbé szól rólunk, nekünk, hozzánk. A megosztott kultúrájú város nem is olyan tragikus. Inkább reális alternatíva.

A szórványba kéne kitekinteni, és meglátni, miféle irigységgel, csodálattal adóznak Vásárhelynek, ahol a kulturális rendezvények egymás sarkára taposnak. Ha valaki végig akarná őket élvezni/nézni/fogyasztani, nem is jutna mindre egy nap alatt ideje (kiállítások, könyvbemutatók, tudományos értekezések, összejövetelek, vitaestek, színházi előadások, pódiumműsorok, jazzkoncertek, szimfonikus hagversenyek, irodalomkedvelők számára sokféle választék, könyvkiadás, könyvesboltok, fesztiválok, múzeumok, könyvtárak, könyvvásár, színházi műhely, főiskolai-egyetemi kultúra stb.).

Természetesen változó színvonalú eseményekről beszélhetünk, sokféle tendencia érvényesül, de él és van Marosvásárhelynek magyar kultúrája. (Hogy ez olykor egyáltalán nem látszik, arra éppen a magyar középiskolák napjának minapi éktelen rajcsúrozása a sajnálatos ellenpélda.)

Marosvásárhely csak attól magyar kultúrájú város, ha mi azzá tesszük. Flekkenburgtól-Altarnatív-villeig. Az asztalkultúrától a túlvilági habos tortáig, ami kevés ember számára vonzó. De kell. És mindenre akad művelő és közönség. Kinek kicsi, kinek nagy. A közönség ízlése sokféle, vannak tömegművészeti és -kulturális megnyilvánulások és elefántcsonttoronyba helyezett elit művészetek. Az eliteket Párizsban sem értették és értik meg, csakhogy ott hét-nyolc millió ember él, itt meg hetvenötezer magyar, aki mind talál magának kedvére valót, utálni valót és számára közömbös performanszt.

A képzőművészek egymás között sem értenek egyet. Mióta a világ világ. Különböző iskolák, évjáratok, csoportok, felfogások, szemléletek és ábrázolástechnikák élnek egymás mellett, egymás ellenében. Kinek-kinek tábora van. De nem kellenek a szekértáborok. Kinyílt a világ, minden beáramolhat hozzánk. Engedtessék meg, hogy válogassunk közöttük. Itt szabad válogatni. Sőt kell is.

Az más kérdés, hogy mennyire vannak jelen a magyar kultúrateremtők a város életében. Vannak láthatatlan intézmények és vannak mindenütt feltűnők. A Bernády Alapítvány az egyik – a pozitív véglet –; a negatív a MOGYE magyar tanárai. Hol van az orvosok zenekara, művészi teljesítményeik, amelyekkel egykor az OGYI elbűvölt egy várost, egy egész régiót!

Az intézményekben való csalódás – hamis tétel. Az intézmények a műalkotókért és közvetve a közönségért vannak, az előbbiek hozták létre, ők működtetik. Az állam már régen kivonult ezekből. Vagy bele sem szagolt. Viszont az intézményeket nem szabad hogy pártérdekek és szimpátiák uralják (pl. a közszolgálati rádió). A kulturális intézmények nem ideológiai lőterek.

Avagy nem azért kell a Vásárhelyi Forgatag, mert a Vásárhelyi Napokról szépen-lassan kiszorultunk, nyelvünk, kultúránk nemkívánatos ócskaság…?

Aztán valaki arról fecserészett, hogy mintegy negyven-ötven művész él (Marosvásárhelyen? a környéken? pincékben és sufnikba rejtezve? boglyák alatt?), akiket senki sem ismer. Hol vannak? Név szerint kik ők, miért nem merészkedtek elő? És mivel rukkolhatnak elő?

Nem inkább arról van szó, hogy a beérkezetteket irigylik a kívülrekedtek?!!!

Tessék megnézni egy marosvásárhelyi hét kulturális naptárát, eljutni valamennyi meghirdetett eseményre ugyanaznap, ugyanabban az órában. A bőség zavarával küzdünk. Ez a jó. Ne tessék azzal jönni, hogy ezek különböző minőségűek. A néző, a résztvevő eldönti, melyikre nem akar egyáltalán menni. Szóval miután megtekintettük a kultúrnaptárt, csak aztán tessék fanyalogni. Mert fanyalogni könnyebb. Bánkódni is, hogy a kísérletek sorra-rendre elbuknak Tán nem ez a sorsuk a szabad versenyben, amíg akad néhány életképes, amit a közönség is fölkarol?

Az alternatív filmfesztivál azok ügye, akik kívánják ezt a műélvezetet. A városban a plázamozikon kívül lassan kivesznek a hagyományos mozik (világjelenség) mint kulturális intézmények, csak az igazán nagyvárosokban él meg manapság. Ahol sok a filmrajongó. Nálunk nem, mert e tekintetben kisvárossá lettünk.

A hivatalos városvezetésnek nincs magyar kulturális elképzelése. A magyar városi tanácsosok hatása kevés a város arculatának átformálására, a magyar kultúra ismeretlen a többségiek számára. Hiszen végső soron a település építészetében, a városképben csupán egyes nagypénzű, nagyhangú rádzsák akarata, ízlése, befolyása érvényesül. Úgy lehet szétverni a műemlék és magyar jelleget, ahogy éppen tetszik. (A magyar utcanevek és magyar személyiségekről elnevezett utcák hiánya már fel sem tűnik?)

A színházi kísérletek akkor is jók, ha nem csupán egy maroknyi kedvencet játszatunk életkori sajátosságaik kidomborításával, hanem olykor a fizető, bérletes közönség kedvenceit is felléptetjük. Hol vannak az erdélyi magyar színházak egymás közötti rendszeres turnéi, amelyek a diktatúra évei alatt, az év 12 hónapjában természetesek voltak. Éppen G. A. ne tudná?

És az alternatív mellett olykor szeressük végre a natívat is.

Volt egy alpolgármester, akit kiakobólítottak, holott kapcsolati tőkéjével rengeteget tett és tesz, most mint magánember és közösségi intézményvezető, hogy ennek segítségével természettudósokat, tudományos személyiségeket vonzzon a városba. Csegzi Sándorról beszélek, aki olyik közszolgálati médiumban le van tiltva. Nem kérdezhető, nem szólalhat meg a demokratikus véleménynyilvánítás nevében.

Végezetül, ha már efféle nyilvános beszélgetésekre invitálnak, melyek alapötlete támogatható, akkor hívjunk oda olyanokat is, akiknek másféle mondanivalójuk is van.

Egy megveszekedett várostörténész és -lakó